„Régóta kutatják a világban, vajon min múlik az emberek boldogsága? Vajon külső tényezők, avagy kizárólag szubjektív feltételek határozzák meg azt, hogyan érezzük magunkat általában?” – egyebek mellett ezekre a kérdésekre kerestek választ a boldogságindexről szóló beszélgetéssorozat második fordulója, amin részt vettem 2009 decemberében. Ezt az élményt szeretném megosztani most az olvasókkal.
A beszélgetésen résztvevő vendégek: Olofsson Placid atya, Laár András, Konkoly Thege Barna és Takács Dávid. Mind a négyen egyetértettek abban, hogy a dolgok megközelítése, a dolgokhoz való viszonyulás, belőlünk kellene, hogy induljon. Magunkból kellene kitekinteni a világ felé. Úgy, hogy az elsődleges „cél”, hogy saját magunk váljunk EGÉSZségessé. Az egyén változása pedig maga után hozhatja a társadalom változását.
Laár András, a keleti tanok szempontjából közelítette meg a témát. A dolgok alapjáratban üresség természetűek, a milyenségük a mi hozzáállásunktól függ. Említett példát is, mely szerint, ha lenne egy Audija, és kint állna a parkolóba és egy gyerek odamenne kulccsal végigkarcolná a kocsi oldalát, akkor az milyen rosszul esne számára. Viszont, ha az Audi nem az övé, hanem valaki másé, akkor nem lenne neki rossz, hogy valaki karcolgatja a jobb első ajtót. Pedig ugyanúgy egy Audi, ugyanúgy egy gyerek, aki karcolgat. Tehát, a dolgokhoz való viszonyulásunk azon múlik, hogy honnan tekintünk rá.
Ezért a boldogság is belőlünk fakadó, alapvető természetünk. Semmi köze külső dolgokhoz, vagyonhoz.
(Hiszen, lehet teli pénztárcám most, de lehet, hogy egy óra múlva már nem lesz, mert ellopta valaki, akkor most nekem boldogtalannak kell lennem?)
Konkoly Thege Barna, pszichológus, is egy saját példát hozott a belülről való megközelítésre. Elmesélte, hogy talán 10-12 éves lehetett, amikor néhány másik gyerektársával volt együtt és kaptak valamilyen süteményt, valamelyikük anyukájától, mire az összes gyerek, rajta kívül, megrohamozta a tálcát és egymást félrelökve próbáltak süteményhez jutni. Ő pedig, ott állt és azon gondolkodott, hogy annyira fontos lenne az a süti, hogy akivel, pár perccel ezelőtt olyan jót játszott, most verekednie kéne? Akkor jutott arra a következtetésre, hogy nem lehet az a döntő motívum, az ő boldogsága szempontjából, hogy mennyi sütije van.
Ő a bizalmat emelte ki a fogalmak közül, szerintem a kiindulópont itt is az ön-bizalom, ami után tekinthetünk a párunkra, családunkra, barátokra, idegenekre.
Takács Dávid, közgazdász, is a belsőre tette a hangsúlyt. Példának azt hozta, hogy nézzük meg az emberek egy jó részét, akik életüket a tv előtt ülve töltik, még ahhoz is igazítják dolgaikat, hogy melyik sorozat mikor van. Amíg az embereknek ez a „fontos”, ez a belső igényük, addig nem lehet változás. Azt mondta, hogy egy katarzisra van szükség. Emberi, társadalmi szinten, ami kizökkentő hatással lehet. Megoldást nem tudott mondani, de hát talán nem is lehet, nem is kell.
Azt gondolom, hogy neki is igaza van, mert amíg mi ennyire egészségtelenül élünk, nincs saját belső igényünk arra, hogy ne a sarki gyorsbüfében reggelizzünk, hanem otthon készítsünk magunknak egy jó salátát. Akkor hiába panaszkodunk arra, hogy nem is lehet nálunk salátát kapni, mert nem termesztik. Ha nincs rá igény, minek termessze bárki is (ha már fogyasztói társadalom).
Olofsson Placid atya pedig a szovjet munkatáborokban eltöltött idő alatt kialakított négy túlélési szabályának elsorolásával, szerintem mindent elmondott:
1. szabály - A szenvedés elviselése! Nem panaszkodok!
Példaként azt hozta fel, hogy ott (munkatábor) nem lehetett panaszkodni, mert aki panaszkodott, az meghalt. A talán utolsó dolgot, a reményt ölte meg a panaszkodás, a reményt, hogy egyszer hazajuthatnak. Aki mégis elkezdett panaszkodni, arra rászóltak, hogy: „Mesélj a szakmádról!” Placid atya azt mondta, ő életében sehol máshol nem tanult meg annyi szakmát, mint ott.
2. szabály - Keresni kell az élet apró örömeit!
Volt olyan, hogy mínusz 15 fokban kellett kimenniük dolgozni az erdőbe – mínusz 20 fokban azért nem, mert akkor már a lovakat nem vitték ki – és mindig megmotozták őket. Le kellett vetkőzniük motozásnál, a napi öröm pedig az volt, hogy valakiről nem vetették le közben a sapkáját.
3. szabály - Nem szabad azt gondolni, hogy különb vagyok! Adott pillanatban kell megmutatni, hogy különb vagyok!
Erre ezt a példát mesélte: elérkezett az idő, amikor közölték velük, hogy holnap mehetnek haza. Persze, hitték is, meg nem is. Erre a hírre azonban a bútorgyár igazgatója, akinek a fát termelték az erdőn, teljesen kétségbeesett, hogy mindjárt itt a negyedév és akkor, ha ők elmennek, nem tudja teljesíteni a negyedéves tervet, és akkor ugrik a negyedéves jutalom, meg akkor a féléves, az éves is. Mi lesz vele?
Erre Placid atya és még akik ott voltak, azt mondták, hogy tíz év után végül is nem számít az a plusz öt nap. Maradtak. Teljesítették a tervet és csak utána indultak haza.
4. szabály: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést – Istenbe vetett hit.
Isten jelenlétére apró „csodákat” mesélt példaként. Az egyik így hangzott:
Placid atya nem egy erős testalkatú ember, de ott egy időben éppen, hogy elérte a 41 kg-ot és mindennap kézifűrésszel kellett kimenni fát vágni, cipelni, rakodni. Úgy érezte, hogyha ezt most még sokáig kell neki abban az állapotban, amiben volt, nem éli túl. Reggel egy őr ment be a hálóhelyükre. És ő épp az egyik társával beszélgetett, aki rajzolgatott és volt mellettük ecset, meg festék is. Az őr ránézett Placid atyára és megkérdezte tőle, mit csinálsz, mihez értesz? Az Atya hirtelen nem tudott mit válaszolni, a mellette lévő társa mondta, hogy festő. Falfestő? – kérdezte az őr. Portré – válaszolta Placid atya. Na, – azt mondta – innentől kezdve egy éven keresztül 36 portrét festettem. Igaz, hogy az első pár kicsit ügyetlenre sikerült, de aztán egyre jobb lett. És az egy év alatt felhíztam 61 kg-ra. Ezt is sikerült túlélnem.
Számomra a legnagyobb dolog az volt, hogy négy különböző ember, különböző területről, különböző környezetből és mégis mind a négyen a belső megközelítést vették kiindulópontnak. Nem másokra mutogattak, hanem, magukba néztek és az egyéni belső harmóniát, egészséget, egységre való törekvést érzik úgy, hogy társadalmi szinten is eredményt hozhat.
Éva 
