Negyedszázadig óvodapedagógusként hasznosítottam tudásomat, két gyermek saját szülőjeként gyakorló anya vagyok, eközben mindig azt hittem, jól végzem a dolgom, és a gyermek olyan, mint egy vadhajtás, amit folyton nyesegetni, metszeni kell, hogy a végén, amikor felnövekszik végre, nemes növénnyé érjen.
Egyszer az úton megingott a hitem mindebben, sok dologra rájöttem, leginkább arra, hogy a gyermek nem vadhajtás! Nem kell nyesegetni, mert azzal korlátozzuk a szabad akaratát! Akkor olyan, mintha nem bíznánk benne, és bizony a nyesegetéssel saját képünkre formáljuk őt, pedig nem azért jött ide, hanem azért, hogy szabad legyen, és azt tegyen, amit akar! Sokszor inkább tanulhatnánk tőlük! Például (kezdetben, még a „nevelés” előtt) nem ítélkeznek mások felett, mindent elfogadnak úgy, ahogyan van, nem undorodnak a gilisztától, vagy egyéb általunk félelmetesnek, és undorítónak tartott élőlénytől, bekapják a macska a farkát, nevetve megcsókolják a varangyos békát.
Nem titulálnak semmit bűnnek, vagy rossznak, de mi aztán megtanítjuk nekik! Fiam, ez a jó, az a rossz, ha ezt teszed, bűnt követsz el, és ezért büntetés jár.
Így is lehet nevelni… – szolgákat – meg lehet tanítani a félelmet, a bűntudatot, a jó és a rossz közötti különbségeket, hogy azután ők is különválogassanak mindent!
Ma már tudom, érzem, a gyönyörű facsemetéket hagyni kell szabadon nőni, engedjük, hogy próbálgassa a saját szárnyait, magától is eljut oda, ahová el kell jutnia! Egy valamit tehetünk! Személyes példát mutathatunk, és ha tetszik neki az út, akkor hasonlóan fog élni, mint mi, kiveszi belőle a számára hasznosat. Amikor sajátjává teszi az élet törvényeit, saját bőrén tanul, tapasztal! (látja a példát, magáévá teszi a tudást…) Akkor a fa gyönyörűen növekszik, saját módon terjeszti szét szárnyait!
Ki mondta, hogy csak akkor szép, ha agyon van nyírva, formára igazítva?
Éva 
