A buddhizmus egyik jellegzetessége, hogy az egyénből indul ki, az egyén a saját tudatán keresztül, segítségével közelíti, szemléli, teremti a világot. Tehát egyén-, személyközpontú gondolkodás jellemzi. Persze, itt felmerülhet az a gondolat is – ha már keleti gondolkodásról van szó –, hogy keleten a harcművészetek területén találhatunk belső, úgynevezett, lágy stílusokat (tai chi, pha kua, xing ji stb.) és külső stílusokat (karate, kung fu, muay thai) egyaránt, és elvileg mindkét irányzat végső célja a külső és belső harmónia elérése lenne, mindkét oldal megismerésével, csak az ellenkező irányból közelítenek a végkifejlet felé.
Azonban, én úgy látom, tapasztalom, hogy a hétköznapokban a kívülről való megközelítés nem működik. A külső ingerek, információk kitalálóinak, készítőinek nem célja, – némiképp közhelyesen –, nem érdeke a külső és belső harmónia elérése, elérettetése. Ezért, szerintem, mindenképp a belső, személyes kiindulás kéne, hogy elindítson egy változást, ami talán pozitív eredményhez vezetne. Bár erre mondhatnánk azt, hogy a rosszat mindig jó követi, a negatív után, mindig pozitív következik, tehát csak várnunk kell. Azonban, én azt gondolom, hogy a dolgokért tenni is kell, nem elég várakozni, mert akkor milyen alapon panaszkodunk, hogy a mások tevékenysége rossz irányba visz és egyre rosszabb nekünk? Tennünk kell azért, hogy a dolgok ne legyenek egyre rosszabbak körülöttünk, és ezt a változtatást nem másokon kell számon kérnünk (szerintem, egyrészt ehhez jogunk, másrészt meg, amíg mi ilyen tökéletlenek vagyunk, alapunk és ezáltal rálátásunk sincs arra, hogy mi lenne igazán jó a mások számára).
Itt, hadd tegyek egy kis kitérőt, egy röpke gondolat erejéig.
Mit jelent az, hogy elfogadunk mindenkit, hogy mindenkit szeretünk, hogy mindenkinek joga van elmondani, hogy mit gondol, mindenki olyan vallást vesz fel, ami neki tetszik, mindenkinek joga van mindenhez? Mi van, ha ezt szó szerint vesszük? Ha valóban mindenki elmondja a véleményét és mindenki azt tehet, amit akar?
Ilyen nem létezik. Ez csak egy mese.
Vagy mégsem?
Mindenki elmondhatja a véleményét, de ha ez eltér a többség véleményétől, mi történik? Vajon értelmes párbeszéd alakul ki? Dehogy. A többség a más véleményt képviselőt előbb-utóbb elűzi. És persze, lehet mondani, váll veregetve: Igen, mi milyen jók vagyunk, mindenki elmondhatja a véleményét, mindenkit meghallgatunk. – ez önámítás.
De miért van az, hogy még ha nem is tudatosan, de ezt tesszük? Mert gyengék vagyunk, félünk. Ez automatikus védekező ösztön. Mert, ha valakit, aki más, beengedünk a kialakított, jól megszokott körünkbe, akkor el kell gondolkodnunk azon, amit mond. Meg kell próbálnunk felfogni véleményének értelmét és ez lehet, hogy megszeppent minket, esetleg teljesen megsemmisíti a már kialakult berögzült, elfogadott életünket.
Ez pedig kényelmetlen, sőt, félelmet keltő dolog.
Ugyanezt gondolom, a vallásokkal kapcsolatban is: hiába van vallásszabadság; amíg az egyik vallást gyakorló ferde szemmel tekint a másikra, addig ennek nem sok értelme van. Amíg mindenki a másikra mutogat, a helyett, hogy magába nézne egy kicsit és a maga háza táján söprögetne, csak ellentétek születhetnek időről-időre. Addig, amíg az emberek ösztönös félelemből nem képesek ténylegesen nyitottá válni mások irányába, hiába próbálnak néhányan erőszakkal, papírokkal, rendelkezésekkel egységet kovácsolni. Az egység az egyénből kell, hogy fakadjon, egyéni igény kellene, hogy legyen és ez képes hatni az egész társadalomra és nem fordítva. Amíg káosz van belül, addig kívül is káosz lesz.
Ezért is gondolom, hogyha sikerül az embereknek változtatniuk a hozzáállásukon, sikerülhet egy átfogó közösséget kialakítani mind vallási, mind gazdasági szempontból. Addig viszont csak próbálkozhatunk.
Szóval, szerintem, először az egyénben kell kialakulnia a változás igényének.
Itt azonban, felmerül bennem még egy gondolat, mégpedig az: hogy valakiben a változás ilyen mértékű igénye, némi gondolkodást, értelem jelenlétét feltételezi. Vajon az értelmes, logikus gondolkodás mennyire függ az ember, a személy pillanatnyi értelmi szintjétől? Az adott személy környezetétől? Ha valaki ingerszegényebb környezetben nő fel, akkor ő eleve nem képes magasabb szinten gondolkodni?
Ez viszont, akkor azt jelentené, hogy csak azok képesek jól teljesíteni az iskolában, akik már eleve, jól teljesítő szülőktől származnak? De mi az, hogy jól teljesíteni? Visszamondani az anyagot szóról szóra? Vagy átlátva az összefüggéseket, felhasználva a könyvekből szerzett információkat, egyénileg megoldani a feladatot?
Erről eszembe jutott még valami.
Kit nevezünk okosnak? Én azt gondolom, okos az, aki a megtanult ismereteket, birtokába jutott információkat jól, magas szinten tudja alkalmazni, használni. Ahhoz, hogy valaki valamit hozzárakjon, feltaláljon, felfedezzen, rájöjjön, kell egy plusz dolog, én ezt hívom, kreativitásnak. Ilyen ember, szerintem, nagyon kevés van, de az előzőből sem hiszem, hogy arányában véve túl sok lenne.
Az első csoportnál, amikor itthon beszélgettünk róla, felmerült, hogy lehet okos valaki, de ha nem használja, nem gyakorolja az adott ismeret használatát, akkor persze, hogy nem is megy majd neki olyan magas szinten. Ez még akár jó megállapításnak is tűnhet számomra, de szerintem, ez így mégsem teljesen helytálló. Miért? Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Ne az írás tevékenységét, mert az már kicsit bonyolult dolog, hanem mondjuk a beszédet. Rengeteg ember, mondhatni, majdnem minden ember beszél nap, mint nap, akár több órán keresztül is. Folyamatosan használja, gyakorolja, mégsem képes mindenki, egyformán magas szinten előadni a mondandóját.
Miért nem vagyunk képesek egyformán, ugyanolyan szinten dolgokra? Egyszerűen azért, mert ilyen-olyan okokból, teljesen vagy részben különbözünk egymástól és ez óhatatlanul maga után vonja azt, hogy még ha ugyanazt a definíciót is rakják elénk, már nem ugyanúgy olvassuk, ezért lehet, hogy nem ugyanazt értjük alatta. Vegyünk egy egyszerű példát: ha felteszek egy kérdést: milyen az asztal?
Valakinek egy négylábú, barokk stílusú, mahagóni fából készült nehéz bútor. Valakinek egy „csináld magad” Ikea termék. Valakinek falra szerelt, lecsukható deszkalap. Valaki a kérdést sem érti, mert nem tud magyarul, és még lehetne folytatni.
Akkor meg mekkora esély lehet arra, hogy bármilyen bonyolult témában nem értjük meg egymás mondanivalóját, miközben pedig mindannyian az asztalról beszélünk?
Annak pedig, aki „nem tud magyarul”, meg kell mutatni, le kell rajzolni.
Ezért azt gondolom, hogy ilyen helyzetben is a személy a kiindulópont és mindenkinek a hozzá közel álló módon, számára érthető formában kell megmutatni a dolgokat.
Nem lehet mindig, mindenkinek ugyanúgy elmondani ugyanazt, egyáltalán nem biztos, hogy amit valaki megértett az egyik példán keresztül, a másik valaki is megérti, sőt lehet, hogy teljesen félreérti a dolgot. Ezért szükség van egy kis rugalmasságra, nyitottságra, és több oldalról való rátekintésre.
Éva 
