2010. december 2., csütörtök

A szenvedésről


 Fotó: Barti Magdolna


Minden lény szenved, ezt próbálom most megérteni és nagyon leegyszerűsítve kifejteni.
Szenvedek. Szenvedek attól, hogy az életemet úgy alakítom, ahogy gondolom, hogy szerintem jó lehet. Biztos vagyok benne, hogy a célom, amit el akarok érni, nekem a legjobb, és nagyon szenvedek attól, hogyha nem sikerül megvalósítani azt. Vegyünk konkrétabb példát: ha valaki „konkrét formával”, tűzoltó, híresség stb. (ez mindegy ebből a szempontból), akar rendelkezni az szenvedést okoz neki, mert õ esetleg nem az. Van egy elképzelése a híresség személyéről és ehhez görcsösen ragaszkodik. Amikor mégis eléri, esetleg rájön, hogy milyen más is a valós helyzet ahhoz a képhez képest, amit elképzelt, a rózsaszín lufi kipukkad és ottmarad tátogva, hogy ez nem is olyan, és nem is így képzelte. Vagy az is előfordulhat, hogy mivel sikerült elérnie ezt a dolgot, már nem érdekes számára, új dolog után néz, amit szerinte el kell érni és akkor megint szenved.

Azt gondolom, hogy lehetnek az embernek céljai, sőt, csak az ne egy konkrét formának a megragadásában nyilvánuljon meg, hanem a tetteiben, de itt se legyen görcsös ragaszkodás. A hírességes példára visszatérve: a valaki tegyen, cselekedjen helyesen és ezzel eléri a hírességet aminek még akár örülhet is, mert mit tudom én, több sütit ehet a rendezvényeken, de ha ez az állapot elmúlik akkor is „csak” a helyes módon tegyen továbbra is, ne azon keseregjen, hogy valami elmúlt, és így jöhetnek más jobb dolgok is.
Azt hiszem, az a kulcs a dologban, hogy az „ember egy konkrét formával akar rendelkezni”, ez okozza a szenvedést számára.
Tehát az ember önmaga miatt szenved, magam miatt szenvedek. Saját magamnak okozok szenvedést. Szenvedek az énem miatt. Attól, hogy többet gondolok, mint ami van, ami vagyok valójában. Hiszen milyen dolgok is történhetnek velem. Jók és rosszak? Jók? Mi az, hogy jó, miért jó? Mert én azt gondolom, úgy érzem. Például, jó a vanília fagylalt. Szeretem a vanília fagyit. A kedvencem. Veszek magamnak egy adagot. Nagyon finom, élvezem az ízét. Azonban, ha ez az adag már a századik lenne, nem biztos, hogy ugyanúgy értékelném. Sõt, lehet, hogy utálnám. De miért? A fagylalt ugyanolyan, mint az elején, és én szeretem. Miért nem hiszem már, hogy olyan jó? Azért, mert változott a hozzáállásom, a gondolkodásom, és lehet, hogy azt, ami előzőleg a kedvencem volt, most már utálom. Így akkor milyen a vaníliafagylalt? Jó vagy rossz?
Ez a kettősség az elmémben létezik. Erre kell ráébrednem. De valóban kell-e?
Minden, amit tapasztalok önmagamon keresztül látom. Úgy, ahogy a hangulatom engedi, hogy lássam. Ezt kellene észrevennem, ahhoz, hogy túl tudjak lépni magamon, és ez által elindulhassak a szenvedés, a szenvedésem megszüntetésének irányába.
A fenti gondolatmenetemmel a szenvedést és a szenvedés okát próbálom megérteni. Az elmémben lévő dolgok, gondolatok, érzések okozzák a szenvedésemet és ezeket én „gyártom”.
Ha ez így van, akkor megtehetem, hogy nem „gyártok” tovább ilyen szenvedést okozó dolgot, gondolatokat, hiszen szenvedek tőlük és ráadásul emiatt még mások is szenvedhetnek. Mert például bűntudatom van, amiatt, hogy azt gondolom: rossz szülő vagyok, egyre inkább ez jár a fejemben, ezért elkezdek inni, mert az egy ideig kikapcsolja ezeket a gondolatokat. Ettől viszont, már a családom is szenved, mert agresszív, kötekedő leszek ilyenkor. Tehát, saját magam okozok magamnak szenvedést, az által, hogy egyfolytában rágódom és önző módon másoknak is szenvedést okozok. Ezek alapján „csak” annyi a dolgom, hogy ne görcsöljek ilyen gondolatokon, hanem tegyek, cselekedjek helyesen. Ne azon rágódjak, hogy milyen rossz szülő vagyok, hanem tegyek meg mindent, azért, hogy ne ez legyen (például, figyeljek jobban oda a gyerekre).
Ha ezt sikerül elérnem, akkor meg ne veregessem egyfolytában a vállamat, hogy milyen ügyes vagyok, milyen jó szülő lettem, mert akkor visszaesek a kiindulóponthoz, megint magammal foglakozom, az én-nel. Egyszerűen tegyem amit kell és ennyi.
Jó lenne mindig teljesen ott lenni a cselekedeteimben, és érzelmektől kevésbé befolyásolva cselekedni. Tökéletesen jelen lenni, az érzelmekhez, amik esetleg megjelenhetnek, vagy a gondolatokhoz, amik előjöhetnek, nem ragaszkodni, hagyni őket elmenni. Nem beléjük kapaszkodni. Azonban, azt gondolom, hogy nem szabad erőszakkal akarni azt se, hogy ne jelenjenek meg vagy azt, hogy minél hamarabb távozzanak, mert ebből megint csak görcsölés lehet. Hagyni kell, hogy csak úgy természetesen működjenek a dolgok.