Az oktatás valódi szerepéről és lehetőségeiről

Milyenek ezek a jegyek? Forrás: http://ellenorzo.blog.hu/

„Bármelyik iskola válhat olyan hellyé, melyben kreatívan gon­dolkodó, mohón kíváncsi, gyorsan és felelősségteljesen tanuló diákok jár­nak, melyben a tanárok élvezik a munkájukat és a diákjaikkal való együttlétet, ahol magas a morális mérce, s ahová mind a diákok, mind a tanárok szeretnek járni.”

(Carl Rogers)

Azt gondolom, hogy a mai rideg világunkban nagyon fontos az emberekkel, mint egyénekkel való foglalkozás. Ezt egy személyközpontú oktatási rendszer­ben inkább látom megvalósíthatónak, mint egy olyan oktatási formában, ahol, mint az állami iskolák többségében, a mennyiségre teszik a hangsúlyt. Többek között azért is, mert én úgy tapasztalom, hogy nagyon fontos lenne az embe­rek számára egy helyes énkép kialakítása. Erre nagyobb esélyt látok egy olyan közösségben, ahol az egyénekre külön-külön is odafigyelnek és nem csak cso­portként kezelik a gyerekeket. 


A helyes énkép erősen meghatározó szerepet játszik az emberek életében, a felnőtt korban is. Szükséges egy viszonylag jó életmód kialakításához. Míg egy nem helyes énkép sok feszültséghez vezethet, ez a kognitív disszonancia (Kellemetlen feszültséggel járó állapot, amelyet akkor élünk át, ha tudatunkban két tartalom ellentmondásba kerül, ekkor ön­igazolást keresünk.). Például, egy ilyen feszültségekkel teli állapot az, ha azt valaki azt gondolja magáról, hogy tökéletes tornász, azonban csak 120 cm magas és 150 kg a testsúlya, így a saját magával szembeni elvárások adott helyzetben és a valós képességek nincsenek összhangban.

Szerintem, egy ilyen személyközpontú rendszerben arra is kevesebb az esély, hogy a Pygmalion-effektus (Az önmagát beteljesítő jóslat jelenségköré­be tartozik, mely az elvárások valóságalakító hatását jelöli: a másik ember sokféle tényező által torzított megismerése alapján elvárások fogalmazódnak meg, amelyek a sugallt információknak megfelelően ténylegesen bekövetkező eseményekké, cselekvésekké válnak a partner viselkedésében.) bekövetkezzen. Mert egy állami iskolába már eleve úgy alakítják ki az osztályokat (A, B, C, stb. ), hogy az A osztályba ke­rülnek a jó képességűek és valaki hiába jó képességű, de a C osztályba jár, annak nem sok esélye van kitörni ebből az állapotból. A C osztályba a tanárok sem fektetnek annyi energiát, nem foglalkoznak annyit a gyerekekkel, eleve elkönyvelik őket rosszaknak. A kevesebb energia befektetés, nem törődés, el­könyvelés hatására pedig a lehetséges jók is rosszakká válnak. Ugyanígy ke­vesebb esély van a Haloeffektusra (A személyészlelés jellegzetes torzítása, amelyben néhány pozitív vagy negatív vonás alapján értékelünk egy másik személyt oly módon, hogy az elsőként megfigyelt vonásokat kiterjesztjük a megítélendő személy összes tulajdonságára.) is Waldorf vagy Rogers rendszerű oktatás esetében, mert a gyerekekkel szorosabb kapcsolat alakul ki, ami lehetővé teszi a mélyebb megismerést és nem csak egy felszínes vélemény határozza meg a tanár-diák, diák-diák kapcsolatot.

Valójában, a Rogers féle oktatást csak írásokból, internetes információkból ismerem. A Waldorf képzésbe viszont egy kis betekintést szereztem a hospitá­lások (egyetemi gyakorlatok) során, és úgy tapasztaltam, hogy ez a rendszer nagyon is működőképes. Míg egy teljesen átlagos állami intézményi oktatás – amibe szintén betekintést nyertem hospitálás során és én magam is ilyen iskolába jártam–, úgy tapasz­taltam, hogy több kifogásolni valót hagy maga után, mint az előző kettő. Ezek mellett azért, természetesen, azt belátom, hogy általánosítani nem lehet.

Címkék: Barti Magdolna, oktatás, Olvasói-Alkalmi szerzők cikkei