Életünk egyfajta monotonitással bír. Kötelességek halmaza irányítja figyelmünket, igyekszünk megtenni, amit az adott nap ránk ró. Szókincsünk éppenséggel nem gyarapodik, a szükségesre szorítkozunk. Rohanó világunk nélkülözi már a merengést a szavak ereje, hatása felett.
Szavaink, s beszédünk már nem nyit távlatot, nem fűt át az életnek tüzével, nem vesz szárnyára, nem érint. Mozdulatlan szürke egyszerűségük lett a nyerő. Csak gyorsan, gyorsan, marad a felszín, a szavak sokasága. Csacska fecsegések köszönnek ránk lépten-nyomon. S hogy ne kapják föl mások a fejüket, hangunk másképp szól, csöndesedünk.
S ha az ember vágyja a csöndet, a rohanó, felfakadt szavak a belsejében megszelídülnek. Csitulnak. A közönyből előlépnek, kitárulkoznak, s megmutatják valójukat. Torzítás nélkül érezhetőkké válnak.
Az érzelemmel átérzett szó új színteret nyit. Élővé varázsol. Élő lesz a szó, a kép, ami belsőnkből társul hozzá, a szívünk ennek mozzanatára dobban, s egésszé, egységgé, renddé válik bennünk. Igazzá. Megérnek a szavak. A csönd, s a belsőnk érleli, s érünk velük mi magunk is. A varázs rajtunk is él.
A belőlünk előlépő szavak megfogyatkoznak, belső érzéseink szószólói lesznek. Nem az értékük veszik el, hanem a kimondás sokasága csökken. Az érték megőrződik, s a kevéssel is átadhatóvá válik. A szavaknak súlya lesz. Koppannak, mint márványon a vasgolyó. Elevenünkbe hatol, s részünkké válik, megérint. Hat ránk. Ez a hatás a szavak erejével, egyfajta szabadsággal hoz. Kiszabadít saját fogságunkból, bejárjuk általuk a mélységet, magasságot, a létezésünk kiterjedéseit, s bennünk magként sűrűsödik az egész. Egyé válik. S ha szólunk, írunk, ebből az egységből fakadnak fel az élő szavak. A hallgató egyszerűen megérintődik általuk. Talán nem is kell, tudja s értelmezze, mi történik vele, mit jelent, s hordoz minden szó, csupán hagynia érdemes magát, a varázs, a szavak jelenléte rajta is hatóvá válik. A szavak által megszólal a mindenség csendje, s ahol a csend kezdődik, ott szól a Hang is. Szól az emberhez, megszólítja. S aki már volt megszólítva, tudja, mikor szólnak így ismét hozzá. Fejét felemeli, szemét tágra nyitja, s érzi a szavak ízét lelkében, szívében. Olyan ez mikor egy ismerős tájon, réten szaladna az ember, s ölelne benne minden virágot, fát, örvendene a madarak énekének. Boldogság árad rá. Boldogságos érintés.
Felfénylenek a megérett szavak.
Csacska beszéd, rohanó világ, szürke közöny…
S mégis él minden szó. Él bennük a Minden.
Ha tehetjük, álljunk meg, s hagyjuk, érintsenek meg minket a szavak. Fűtsenek át tűzzel, igazzal, széppel. Csendüljenek, ragyogjanak gyémántként, s hatoljanak elevenünkbe.
Ne féljünk megérintve lenni!
Éva 
