Van, aki csak belepillant, mások hosszú percekig időznek előtte, de mit is látnak?
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.
És most a rendes tükrökről beszéltem, amelyek rögzítenek, de nem értékelnek...
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.
A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.
„Ha meghalsz, közel vagy az élethez.” - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.
A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.
„Ha meghalsz, közel vagy az élethez.” - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.
Most ebben az Adventben talán felismerhetjük mi is, hogy az igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban egykori gátlásainkat, mert csak azt oszthatjuk meg magunkból, amit mi is ismerünk, elfogadunk és kifejlesztünk. Kockázatos vállalkozás ez! Le kell lepleznünk önillúzióinkat, szét kell rombolnunk magunkban minden olyan dolgot, amit az élet útján való rohanás közben rakódott és kérgesült ránk.
Ennek a folyamatnak az ajándéka azonban a belső otthonunk, a nyugalmunk és tisztaságunk megtalálása.
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...
Éva 
