A 20. század első felére nyilvánvalóvá lett világnézeti
válság és egzisztenciális létbizonytalanság a harmadik évezred elejére
fokozatosan alakult át olyan ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót
talán a hellenisztikus kor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. Annak a
paradoxonnak, hogy a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát
túlhangsúlyozta, a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit
tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a
morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti
relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat,
melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor,
kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének
föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló
nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus
korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert
önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a
formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a
fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista
gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik
legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját
fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját
és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt,
s ő maga a szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába
helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás
következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását
és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget
a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében
felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”,
hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez
végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Szabó Lajos és
Tábor Béla Vádirat a szellem ellen című
1936-ban írt, 1989-ig hazánkban nemkívánatos írásnak bélyegzett közös
tanulmányukban pontosan rámutatnak e helyzet természetére: „a »teremtő
intelligencia«, úgy látszik, nagyon jól érezte magát abban a pozícióban,
amelyet a társadalom láthatatlan hierarchiájában elfoglalt. Ő volt az, aki
vádolhatott, anélkül, hogy őt vádolhatnák, és ítélhetett, anélkül, hogy
megítéltetett volna. Ezenkívül ő volt az örök titkos tartalék, a világ
lelkiismeretének tartalékja; rendkívül sötét szerep, amelynek az a
rendeltetése, hogy lehetővé tegye a világ mindenkori aktuális lelkiismeretének
tetszés szerinti megterhelését, abban a megnyugtató tudatban, hogy tartalékban
van még a szellem, amely ártatlan és megvált a bűnöktől. A pozíció előkelő
és veszélytelen. Nemzetek csaptak össze és milliók hullottak el; a szellem
vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a
talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi
berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök
kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme, az
erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a
szellem irányíthatná a dolgokat...” (In. Szabó
Lajos-Tábor Béla: Vádirat a
szellem ellen. = http://www.gerlo.hu/hvall/religdox/vadirat.htm)
Napjainkra azonban egyre sürgetőbb és nyilvánvalóbb az írástudók felelőssége.
Nem véletlen ezért, hogy Hamvas Béla „az
európai filozófiát dekonstruálva és különféle Európán kívüli bölcseleti
hagyományokkal fölváltva, egyfajta szakrális metafizika kiépítéséig jut el.”
(In. Boros Gábor: Filozófia.
Akadémiai Kiadó. Bp. 2011. 1169.) A világtörténetben nem az első (és feltehetően
nem is az utolsó) világnézeti korszakváltások küszöbén kiváltképp jellemző
világnézeti sokféleség a Vízöntő-kor hajnalán egyértelműen látható. Még kísért
a múlt elavult árnya, de egyre egyértelműbb,
hogy a szellemi megújulás nehezen bár, de csírázni kezdett. Szinte szükségszerűen
történik így, hiszen a kollektivizált, ám mégis önmagába bezárt ember lelki és
szellemi igénye – amint arra már utaltunk sorozatunk első részében is –
túlmutat az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” kétségkívül létfontosságú és
elengedhetetlen színvonalán, s egyre inkább ráeszmél arra, hogy érdemben
reagálnia kell József Attila felszólítására: „a mindenséggel mérd magad!”
Cikksorozatunk első részeiben e felszólítás okán próbáltuk
felvázolni annak a természetes és holisztikus világnézetnek a fő sajátosságait,
melyek az ősi spirituális-metafizikai világlátás és a jelenlegi posztmodern kor
válságtüneteinek hatására fogalmazódnak meg. Igyekeztünk láttatni, hogy az
emberiség szellemi színvonalának magasabb szintre emelkedése az éberség
fokozódásával lehetséges, s a tudatos, valamint arra is megkíséreltünk
rámutatni, hogy a lelki fejlődés kikerülhetetlen előfeltétele a létrontás
szimptómáinak tudomásulvétele, megértése,
illetve átvilágítása. Tény, hogy a metafizikai kiüresedést már Heidegger
(és más egzisztencialisták) is észrevették, s hangsúlyozták, hogy a nyugati filozófia
rehabilitálása dekonstruktív alapon lehetséges. Le kell bontani tehát a talmi
és hazug rögeszméket, s átmentvén-továbbgondolván a valós értékeket, újra fel
kell építeni egy új, immár valódi tudáson alapuló világnézet alapjait. Ezt az
eljárást nevezi Szabó Lajos és Tábor Béla „szellemi klíringnek”
(megtisztításnak), mert ezáltal válhat lehetségessé az emberi szellem önmaga
iránti felelőssége. A civilizáció gyermekkorból felnőttkorba való átjutása, a
kereszténység és az Evangélium alapelveinek megvalósítása, mely mára immár
valóban létkérdéssé vált. Létkérdés, merthogy a lét analógiájára kell szerveződjön
az élet; a magasabb világok mintájára az alacsonyabbak. A bűnbeesés előtti és
elsődleges (vagy hamvasi kifejezéssel élve: primordiális) lét természetének
megismerése, a Természet (mint a teremtett világ, tehát a Világmindenség)
kozmikus mintáinak leképzése a Vízöntő-kor emberének sürgető feladata. Nem
lehet tehát csodálkozni azon, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való
szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat
vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. Szigeti
Lajos Sándor: Evangélium és
esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.)
A hagyomány szerint az ember összekötő az Ég és Föld
között, a szellemi és az anyagi létsíkok között, amiből az következik, hogy
Jákob lajtorjája bennünk rejlik, vagyis a szellemi és anyagi (az aktuális és a
potenciális) lét közötti hidat mi képezzük. („Alattad a föld, feletted az ég:
benned a létra” – írja Weöres Sándor.) Ezen a hídon azonban akkor tudunk
érdemben előre haladni, ha ismerjük a módját. Mindazonáltal azt látjuk, hogy
saját nyelvünk számos szavának-kifejezésének ősi, spirituális jelentése is
homályba vész, ezért (akárcsak Czakó Gábor több cikkében, illetve Müller Péter
szinte minden munkájában) szükségesnek éreztük, hogy helyenként magyarázni
próbáljuk az általunk használt kifejezések szemantikai rétegeit. A nyelvkorrupció
és az értékprostitúció ugyanis elválaszthatatlanul együtt járnak – elég ha csak
a fentebb említett „természet”, „szeretet” vagy a „véletlen” szavainkra
gondolni. Tekintettel arra, hogy az emberi lét teljessége a mindennapi életben
is hiányként jelentkezik, sorozatunk befejező részében arra keressük a választ,
hogy miképpen lehet a hiányból teremtő erőt kovácsolni. Mivel a pneumatikus
istenkép az európai kultúrkörben áttevődött a logoszra ,feladatunk a tudományos megismerés
módszertanának vizsgálatával kell kezdenünk. Ennek elmulasztása részünkről
megbocsáthatatlan hiba lenne, s lehetetlenné tenné a modern tudomány és a
hagyományos metafizikai gondolkodás egyesítését, természetes alapokra
helyezését. Más szóval: fejtegetéseink hitelességét az ismeretelméleti
módszertan felülvizsgálata garantálja.
Az Istentől és a
lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre
megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára
szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját
káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel
kezdetét vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a
történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélek azonban eredendően
isteni természetű, így mindig is élt benne valami megmagyarázhatatlannak tűnő
hiányérzet, ami arra motiválta, hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a
teljességet és a boldogságot. Azáltal azonban, hogy tudata – Müller Péter
szavaival – végzetesen kifelé fordult, létrejött a racionális, az időbeli
kauzalitáson alapuló logika, melynek segítségével a világ titkait feltárni
igyekezett. Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor a mai értelemben vett
tudomány is kialakult. Noha valaha a művészet, a vallás és a tudomány nem
voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása és
magyarázata a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és misztériumok
megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt. (Átmenetet talán a
kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres szellemi apparátusával.)
Az ember tehát azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik
megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a
módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az –
Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi
természet a Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként feltételezi és
próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, azzal a kitétellel,
hogy időről-időre önmagába fordul, amikor erre irányuló törekvései nem elégítik
ki. („Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell
megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja József Attila is Vágó Mártának
egyik levelében.) S ez az oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az
ezotéria, a misztika felé fordulásnak, továbbá ezért hasonlítják többen
korunkat sok tekintetben a középkorhoz. Egyszóval: az ember úgy próbálja elérni
a teljességet, a boldogságot, a biztonságot és a bizonyosságot, hogy
autoritását meg szeretné őrizni. A mindennapi élet megoldáskereséseitől kezdve
az egyetemes létigazságok keresésének vágyáig minden megismerő tevékenységünk
végső soron a szeretet és a teljesség hiányán alapul. Ahogyan a legtöbb növény
a fény felé törekszik, az ember is – még ha olykor nem is tudatosan –
hasonlóképp halad spirituális fejlődésének útján Isten és a beteljesülés
felé. Ezért van, hogy a vágy és az
akarat által működik a hiány teremtő ereje, s ily módon válhat a hiány pozitív
előjelűvé. Ki akarjuk tölteni a hiányt és erre keressük a vélt vagy valós
módot. Hétköznapi példával élve: a háború tulajdonképpen a béke hiánya, a
nyomor a gazdagság, de legalábbis az általunk alapvetőnek gondolt dolgok
hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a meggyőződés (hit
+ tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A sor ad infinitum folytatható és megfordítva
is érvényes. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a hiány eredendően negatív
minőségű, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után
vágyunk. Például, ha valamilyen fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom
hiányát kívánatos állapotnak tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát
nyugalomra, rendre) vágyunk, ha szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány
hiányára (azaz a szeretetlenség hiányára) törekszünk. Összefoglalva: a hiány
hiánya voltaképpen a hiány kitöltésének szándékán alapul és az ember lelki-szellemi
fejlődését szolgálja. A hiány tehát a teremtett világ harmóniájának konstruktív
disszonanciája. Ebből következik, hogy a hiányt nem megszüntetni, hanem
megélni, majd ki- és betölteni kell, hiszen ezáltal válhat produktívvá és
valódi teremtő erővé. (Nem véletlenül írja József Attila sem, hogy „csak
disszonancia által lehetséges alkotás”.)
Visszatérve a tudományhoz: a modern tudományos megismerés
azért nem ad kielégítő és teljes magyarázatot a világ jelenségeivel
kapcsolatban, mert módszertana nem az egészre, hanem csupán a részre irányul,
vagyis tudásunk – bibliai kifejezéssel élve – „rész szerint való”. A probléma
abból fakad, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a
vizsgálat akkor is a legtöbb esetben nem az egységlogikára, hanem a racionális
logikára és az ebből következő konklúziókra alapul. A 20. századi
természettudomány (az elméleti fizika, ami tulajdonképpen metafizika) egyik
nárcisztikus sérüléssel járó felismerése azonban, hogy sem az emberi természet,
sem az univerzum számos jelensége nem magyarázható kizárólag racionális alapon.
A modern kozmogóniai és kozmológiai (a világ keletkezésére és működésére
vonatkozó) elméletek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a metafizikai hagyomány
elképzeléseivel. (Külön cikket érdemelne, ezért itt csak említést szintjén
szólunk róla, hogy pl. az oszcilláló világegyetem modellje megfelel annak a
hindu elképzelésnek, mely szerint Brahman egy kilégzése a világegyetem tágulási
ciklusával, míg belégzése az összehúzódás ciklusával hozható kapcsolatba.
Hasonlóképp: a kereszténységben a fiat
lux aktusa analóg az ősrobbanással, s egyfajta ősnemzésként is felfogható.)
Arról nem is szólva, hogy – amint Balogh Béla is rámutatott – az anyag
önmagától nem képes információt (s ilyenformán teremtő erőt vagy elvet)
létrehozni. Amint az információelmélet egyik alaptétele kimondja: „Nem
ismeretes az anyagi világban olyan természeti törvény vagy folyamat, amely
szerint az anyagban magától információ keletkezzen.” (In. Werner Gitt: Kezdetben volt az információ. Evangéliumi Kiadó. Bp. 1998. 64.)
Vagyis az informáci szellemi mennyiség, ami valamilyen adótól vagy alkotótól
kell származzon, s lehetetlen kód vagy forma nélkül ábrázolni, tárolni vagy továbbítani.
Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy statikus folyamatokban információ keletkezzen.
A tudomány azonban alapvetően az információ létére és tulajdonságára figyel, s
nem vesz tudomást annak hiányáról, holott olykor épp az bír valami informatív
jelleggel, ha valamiről nincs információnk vagy tudásunk. Mindazonáltal
„napjainkban vannak olyan tudósok is, akik legalább ilyen fontosnak tartják az ősi
védikus írások bölcsességét és más keleti vallásfilozófiai iskolákat, főként a
fizika és a kozmosz természetének megértése szempontjából.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004.) Umberto Eco
írja, hogy „ami az einsteini víziót megkülönbözteti a kvantumfizika
ismeretelméletétől, alapjában éppen az univerzum totalitásába vetett bizalom,
egy olan univerzumban való hit, amelyben a diszkontinuuitás és az
indetermináltság váratlan megjelenése alaposan zavarba ejthet bennünket.,
valójában azonban – Einstein szavaival élve – nem kockajátékos Isten, hanem
Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot.
Ebben az univerzumban a tapasztalatok végtelen változatossága, a mérések és a
lehetséges perspektívák végtelenje létrehozza ugyan a relativitást, mégis
megjelenik az egész objektivitása.” (In. Umberto
Eco: Nyitott mű. Európa. Bp.
1998. 100-101.) A művészetben hasonlóképp: a művész megteremti ugyan a mű
tartalmát, kvázi-igazságát, de épp a formai kifejezés által megnyilatkozó
értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban marad.
(Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel foglalkozik
az irodalomtudományban a hermeneutika.) Érdemes ezt a gondolatot összevetni
például József Attila művészetbölcseletének azon megfogalmazásával, mely
szerint a művész olyasvalaki, aki „a szemlélhetetlen világegész helyett
szemlélhető műegészet alkot.” A magunk részéről azon az állásponton vagyunk,
hogy – a műhöz hasonlóan – a világegyetem természete megismerhető,
folyamatainak, törvényeinek zöme magyarázható. Az, hogy erre teljes mértékben
nem vagyunk képesek, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára,
valamint a tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire
és módszertani korlátoltságára. A
descartesi logikára alapuló tudományos vizsgálati módszerek (indukció,
dedukció, abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát
úgy akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám
ehhez relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete –
mint láttuk – megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését,
következésképpen felülbírálta az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések
zömét. Ily módon az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia válságba
kerül. „A tudományos racionalitás körüli viták olyan válságtünetek, amelyek egy
legalábbis kétszáz, de inkább kétezer éves társadalmi korszak lezárulásának
szimptómái.” (In. Fehér Márta: Tudományról és tudományfilozófiáról. In.
Boros Gábor /főszerk./: i.m.
1312.) Alapvető tudományelméleti
kérdések merültek fel: megalapozható-e és mi módon a tudományos megismerés
episztemológiai és metodológiai kitüntetettsége? Sikerül-e megmutatni, hogy a
(nyugati) tudomány az objektív, az igazi megismerés egyetlen járható útja? Bár
a tudomány szakaszos (amint ez Thomas
Kuhn: A tudományos forradalmak
szerkezete című művéből is kiderül), de bizonyítható-e, hogy az ismeret egy
adott tudományos paradigma keretein belüli módszerekkel abszolútak vagy
változatlan érvényességűek-e? E kérdések megválaszolása – számos kísérlet
ellenére – a mai napig várat magára. Bár e problémát már Kant is
felvetette metafizika-kritikájában, múlt
század első harmadában, a husserli fenomenológia ténylegesen is
felülvizsgálatnak vetette alá a kérdést, nevezetesen, hogy a világ
jelenségeinek leírhatósága lehetséges-e egyáltalán a tudomány keretein belül.
Nem dolgoztak még ki ugyanis olyan következetes multidiszciplináris tudományos
vizsgálati módszert, ami figyelembe veszi, hogy a vizsgált tárgy vagy jelenség
nem függetleníthető a vizsgálatot végző személytől, s amely képes a jelenségek
és összefüggések leírásán és meghatározásán túl egyesíteni a vizsgálandó
tárgyhoz vagy jelenséghez kapcsolódó tudományok összességét. Egy ilyen megismerő
módszer rendszerének szükségképpen nyitottnak és rugalmasnak kell lennie, s ki
kell állnia a gyakorlati alkalmazhatóság próbáját. Mivel azonban a tudományos
megismerés nem független a hátterében álló világnézettől, egy általunk
felvázolt, az ősi metafizikai hagyományból eredő, természetközpontú és
holisztikus világlátás egységlogikáját alkalmazó megismerő módszer segítségével
remélhetőleg közelebb jutunk az Abszolútum (vagy Isten) természetének
megismeréséhez, s ezáltal képesek leszünk egy élhetőbb, a krisztusi szeretet
fogalmán alapuló világot teremteni. Hiszen: „a világegyetem a teremtő Isten
manifesztációja és mása – analógiája.” (In. Hamvas
Béla: Scientia Sacra. Az őskori
emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 409.) Fogadjuk hát meg
József Attila tanácsát: vegyünk erőt magunkon „ás legelőször is” a legegyszerűbb
dolgokhoz lássunk – adódjunk össze, „hogy roppant módon felülkerekedvén, az
Istent is, aki végtelenség” valahogyan megközelítsük.
Muhel Gábor
