A fényevésről

Mostanában többször felmerül ez a szó, különösen olyan eseteknél, amikor a média hullámain szárnyra kap a rémhír, (ami persze hatalmas hírértékkel bír, ellentétben a pozitív tudósításokkal). Az ilyen hírekre mindenki hamarabb felkapja a fejét, akkor lehet szörnyülködni, mert valakit éppen azzal gyanúsítanak, hogy halálra éheztette a gyerekét, vagy hasonlók, ennek ellenére valójában nem sokat tudunk magáról a fényevésről.

(Javaslom olvasásra „A lótusz szirmai” első részében megjelent írásaimat: Rezgésszint, Fényemberek vagyunk és a Minden mindennel összefügg című fejezeteket)

Azt már évekkel ezelőtt hallottuk, hogy Indiában egy guru 36 éve fénnyel/energiával táplálkozik, avagy lótuszülésben ül, meditál, és „csak úgy” létezik. A teste valójában él, de nem kommunikál. Természetesen arra már nincs lehetősége, hogy a „normális” életbe visszalépjen.

Azért szívesen megnézném, személyesen szeretném látni ezt a gurut…

A böjtölés, vagy a teljes éhezés számunkra sem ismeretlen fogalom, sőt a vallásokban ma is gyakorolt tevékenység, pl. ha a húsvéti nagyböjtöt említem, mindenki tudja, miről beszélek.

A böjtölésnek többféle formája is van, ahol leginkább valamelyik étel kerül tiltólistára, pl. többnyire a hús, de néha a szilárd ételek is kitilttatnak (lásd léböjt-kúra), vagy éppen mennyiségi korlátozás lép életbe…

Az ősi szent iratokban olvashatunk a szentek aszkétikus életmódjáról, közülük többen is rövidebb-hosszabb ideig képesek voltak étel-ital nélkül élni, böjtölni, legfeljebb az oltáriszentséget vették magukhoz, bár a böjt számukra a legtöbb esetben inkább a mértéktartást jelentette.

Az ma is előfordul, hogy a vallás keretein kívül ráböjtölünk valamire, amit nagyon szeretnénk elérni, és ha negyvenkét napon keresztül tesszük azt, de legalább mondjuk hét egymást követő pénteken át, a kívánságunk megvalósul. Ez pedig a belévetett hit miatt történik meg, nem beszélve arról, hogy e kívánságunk mindenekfelett áll, egyfolytában a gondolatainkban tartjuk, s iszonyú erős érzelmeket táplálunk iránta. Ezért valósul meg. A gondolat beindítja a teremtő folyamatot.

De mit jelent a fényevés?

Olybá tűnik, hogy a spiritualizmus terjedésével, vagy inkább az eredendő önvalónkhoz való visszatéréssel, azt is mondhatnám, a rezgésszint emelkedésével előtérbe került egy újabb őrület, ami egyre inkább hódít, talán divat lett a fényevés?

A fényevők úgy vélik, képesek táplálkozás nélkül is létezni.

Vajon tényleg fennmaradhat az anyagi test puszta szellemi táplálékkal?

(Mindazonáltal nem elképzelhetetlen, de erre még később visszatérünk.)

Nézzünk néhány elméletet, melyre bárhol rábukkanunk, ha a témáról szeretnénk megtudni valamit:

A fényevéshez hasonló hit a hinduizmusban is megjelent, melynek hívei állítják, nincs szükség ételre, sőt, esetenként még vízre sem, mert az ember képes pránával, azaz életerővel táplálkozni.

Valójában az energiatestünk a minket körülvevő mátrix mezőből táplálkozik. Tudjuk, hogy étel nélkül néhány hétig, ital nélkül néhány napig, levegő nélkül néhány percig, de e nélkül az energia nélkül csupán néhány pillanatig élhetünk csak. Vagy netán ez is a megrögzött ego illúziója?

Az Ájurvéda szerint az ember képes a napfényből energiát nyerni. Erre utal a fényevés szó, ami azt jelenti, hogy a fény a táplálék forrása.

A tudományos közvélemény a fényevést egy potenciálisan halálos áltudománynak tartja, hiszen sok híve halt már éhen.

A táplálkozástudomány azt állítja, hogy a tartós éhezés kiszáradást és halált okoz. Utánpótlás hiányában ugyanis a test saját magát emészti fel. Kiürülnek a glikogénraktárak, leépülnek az izmok, a testzsír, a csontok és legvégül az idegrendszer.

A fényevők ezzel szemben azt állítják, hogy amikor semmit sem esznek vagy isznak, testük nem a tartalékokból él.

Ezt legtöbben nem hiszik el, enyhe iróniával nyugtázzák:

„Na, persze, s mikor nem látják, annyit eszik, amennyit nem szégyell.”

Ki tudja bizonyítani, hogy aki azt állítja magáról, fénnyel táplálkozik, az tényleg azzal, vagy eszik is?

Ismertem egy hölgyet, aki (szerinte) néhány napig fénnyel táplálkozott, de mondjuk úgy, inkább ráböjtölt valamire. Igencsak emelkedett lett eközben, az éhezés halál közeli élményekkel ajándékozhat meg, de szépen lefogyott, jártányi ereje sem sok maradt és csak fokozatosan tért vissza a rendes étkezésre. De visszatért és ivott is közben! Tehát az nem „rendes” fényevés volt.

Akkor mégis, hogyan képzeljük el gyakorlatban a fényevést?

Azt gondolom, nem érdemes túlzásokba esni. Ha egyszer van anyagi testünk, nyilván táplálni kell valamilyen anyaggal. S valljuk be, nem sokan jutnak el arra a szintre, hogy képesek legyenek pusztán a körülöttünk lévő energiából táplálkozni.

De térjünk csak vissza megint ahhoz, hogy mi az anyag?

Az anyag nagy sűrűségű energia.

„A fizikai testek manifesztációja az információs mezők egy csodája. A felgyorsított anyag maga az energia, és a lelassult energia megnyilvánulása az anyag. Az információ maga dönti el, hogy éppen milyen alakot ölt.”

A fény is kettős természetű, egyszer anyagi részecskéi vannak, máskor hullám természete van. A kvantumfizika bebizonyította, hogy önmagában az anyag valójában nem is létezik, mint princípium, hiszen minden energia.

Az anyag meghatározott helyen nem létezik, de tendenciát mutat a létezésre. Ha az anyagot egyre kisebb  és kisebb részre osztjuk, egyszer csak eltűnik. Úgy tartják, legkisebb anyagi részecske nem létezik, vagyis az anyag a végtelenségig bontható (bonthatatlan), a hullámtermészetű energia állóhullámmá alakulva anyagi tulajdonságokat mutat (a hindu tanítások is ezt állítják).

Az atom különböző energiájú állóhullámokból tevődik össze. Az atomok molekulákba szerveződhetnek, a molekulák az élő és élettelen anyag alkotórészei, ami azt jelenti, hogy egy kő, egy virág, egy gépkocsi, egy ház, sőt az állatok és az ember is állóhullámok többszörösen összetett halmazaiból áll.

Mitől érezzük az energiacsomagot anyagnak?

A Pauli-féle kizárásos elv magyarázata:

Wolfgang Pauli (1908-1958) osztrák származású svájci fizikus bebizonyította, hogy egyetlen atomon belül nem létezhet két teljesen egyforma elektron. Egy bizonyos tulajdonsággal rendelkező elektron kizárja, egy pontosan ugyanolyan elektron jelenlétét. Így, ha két atom azonos nyilván vannak benne teljesen azonos elektronok, protonok és neutronok. Érvényre jut a kizárási elv és az azonos típusú és energiájú állóhullámok anyagi tulajdonságot mutatnak egymáshoz viszonyítva.

A testünket alkotó anyag és a bennünket körülvevő anyag ugyanaz az energiafajta. Valahányszor valamit anyagként érzékelünk, összehasonlítunk két hasonló hullámsávot. Ebből a szempontból az anyag nem más, mint egy viszonylag széles és összetett hullámsáv, ami állóhullámokból áll, és csak akkor mutat anyagi tulajdonságokat, amikor ezt a hullámsávot összehasonlítjuk önmagával.

(Balogh Béla "A végső valóság").

A magasabb dimenziók folyamatainak mérése jelenleg emiatt nem lehetséges. Az általunk érzékelt világ rezgésszámának méréséhez magasabb rezgésszámú mérőeszközre lenne szükség, mint az anyagi világ rezgésszáma, mert a mérés egy összehasonlítás és csak akkor lenne mérhető, ha vele azonos rezgésszámot tudnánk létrehozni, hogy anyagi természetűvé váljon. A fizikai világban lehetetlen a fizikai világra jellemző rezgésszámnál magasabb rezgésszámmal rendelkező mérőműszert létrehozni. Ez a paradoxon bizony még megoldásra vár.

Az anyag tehát, bármennyire is annak érzékeljük, nem szilárd, mert nem is anyag, Az egész egy olyan folyamat, esemény, történés, melyet a gondolataink által beindult folyamatok hoznak létre, vagyis pillanatról pillanatra a tudat teremti meg az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú energiák harmonikus összhangja hozza létre.

A tudat a teret érzékelhető anyaggá rendezi. Más szóval az irányított gondolati energiával teremtünk…

A három sík (test, lélek, szellem)  összetartozása olyannyira szoros, hogy csak a mi korlátolt fizikai elménk részére tűnik külön részeknek. A test,  lélek, szellem nem egymás fölött, alatt- vagy mellett helyezkedik el, hanem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik. Az ember egy multidimenzionális lény, amelyből érzékszerveinkkel csupán a fizikai testet érzékeljük, de azért tudjuk, hogy él ott benn még valaki…

Nos tehát, ha a test-lélek-szellem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik, akkor elképzelhető, hogy az anyagi táplálék helyett fénnyel is fenntarthatjuk a létezését, méghozzá azzal az energiával, aminek a rezgése hasonló lényünk frekvenciájához. Azaz a tudatunkkal, a gondolatunkkal irányítanunk kellene a minket körülvevő tér energiáját.  Ehhez azonban rezgésszintileg, és szellemileg is elég magas frekvencián, úgy is mondhatnám, a feltétel nélküli szeretet frekvenciáján kellene rezegünk.  

Vajon hányan értük el ezt a szintet itt a Földön?

Éppen ezért azt gondolom, aki idáig jut, az megérzi önmagától, hogy mire van szüksége, ezt senki más nem döntheti el helyette, nem erőltetheti rá, és még önmagát sem erőszakolhatja erre…

Lelki szemeim előtt el tudom képzelni a magas szinten rezgő embert, amint álló nap meditál és a környező fényből táplálkozik, hiszen mi magunk is fényből vagyunk. Mert az energia, amiből testünk is felépül, fényt bocsát ki, hangot ad és illata is van…

Ám ez a lény már eléggé elszakad a fizikai valóság illúziójától…

Vajon, ember-e még az, aki eléri ezt a szintet?

Brátán Erzsébet

Tovább olvasom

Szextársadalom, avagy „Az elemi tévedés apokrif és perverz múzeuma.”

Gondolatok A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című könyv elé és mögé

1.

Széljegyzet: Rossz magyar vagyok. Én az egyént, a kiscsoportot, a közösséget kérem számon sorsának alakulásáért és nem a mindenkori hatalmi rendet, melyet ez előbbiek életük és körülményeik alakulásáért felelőssé tesznek, és melyet uralkodni engednek létük felett. Hozzáállásom, témához közelítésem így fordított és éppen ellentmond a társadalom többsége által képviseltnek, ennél fogva társadalomellenes, deviáns, legalábbis jelen viszonyok között, mivel az ősi kultúrák nézeteivel ellenben megegyezik.

Még tavaly lehetett olvasni a Metropol napilap hasábjain a családon belüli erőszak témaköréről. A parlament kevéssel ez után vitázott-e kérdés tekintetében, néhány politikusi megnyilatkozás heves, felháborodott visszhangot keltett a témát követő és e tekintetben megnyilatkozó érintettek körében, a különféle fórumokon többen felemelték hangjukat az elhangzottakkal szembehelyezkedve. A vita a családon belüli erőszak oki tényezőit és az ezekre adható, szükséges, kivitelezhető kormányzati, valamint általános emberi reakciót volt hivatott kikutatni.

A vitából kiindulva – és kellő alapossággal átgondolva a kérdést, egyébként is – világos, hogy a családon belüli erőszakért nem kizárólagosan a modern nő hagyományos női szerepekkel való szembehelyezkedése a felelős, ám a család ellen elkövetett, latens módon érvényre jutó erőszakra vonatkozóan nyilvánvalóan, egyfajta módon számon kérhető.

Herczog Mária szociológus szerint: „A családon belüli erőszak végzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden réteget érint. A karrierhez, végzettséghez annyiban lehet köze, ha a bántalmazó számára félelmetes, hogy egyenrangú a másik fél… a legszegényebb országok mellett ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nő és a férfi egyenrangú, és a gyermekvállalás nem toloncolja vissza a nőt a konyhába. Ahol egyenlő munkamegosztás van az apa és az anya közt, ahol napközbeni, hétvégi, iskola után ellátás és a családbarát munkavégzés feltétele is kialakult, ott születik sok gyerek.”

Ez a kijelentés sorozat, vagy inkább a vázolt tendencia nem számol több tízezer év emberi hagyományával (de legfőképp a modern piacgazdaság nemek számára állított „láthatatlan” csapdájával)!

A történelem folyamán ugyanis azok a társadalmi rendszerek működtek hosszútávon jól és stabilan, melyekben a férfi és nő egyenlő félként volt jelen, de nem a karrierépítés szempontjából, hanem hagyományos, ösztönös szerepeik ellátása által, kiegészítve egymást, lelki, spirituális és materiális kötelességeiket tekintve. Ettől eltérni csak súlyos történelmi következményekkel lehetett és lehet. Az emberiség története pedig nyomasztó, időről-időre kétségbe ejtőbb állapotokat mutató válságtörténet, melynek alakulása a férfi és a nő viszonyrendszerére alapul.

A pusztán a férfi szerepekért versengő férfi és nő párharca által működtetett társadalom fizikai, mentális és spirituális szinten bukásra ítéltetett – a két létrészre szakadt lélek nem tarthatja fenn létét harc által. Az ilyen a férfiakra természetellenes módon női szerepeket kényszerít, a női szerepkört pedig kilopja a világból, pótolhatatlan hiányt képezve ezzel.

Ahogy a nő a világ lelke, szülő és őrző anyja, úgy a férfi a világ teste és építményének tartóoszlopa. A nő természetes szerepei és lelki felelőssége elhagyásával a világot hagyja magára! A lélek nélkül, anya nélkül maradt világ pedig éppen olyan, mint amilyenben élünk! Nincs oltalmazója, nincs védőszentje.

2.

Látnunk kell, hol tartunk most! A modern társadalmi berendezkedés egyetlen, még érvényben lévő rendezőelve a pénz lett (Müller Péter). Az egyén viselkedésére – legyen akár nő, akár férfi – közvetett, vagy közvetlen módon a pénzvilág irányítóinak szándéka hat. Ebben a helyzetben hiszi azt, hogy önálló, szuverén individuum, aki saját akarata szerint cselekszik, noha viselkedését, tetteit, gondolkodásmódját valójában nem maga választja: beleszületik egy adott gazdasági érdek szerint vezérelt társadalmi közegbe, mely kitűnő alapossággal gondoskodik arról, hogy az érdekterületébe került egyént fel is nevelje a maga számára. Ebben a helyzetben a nő és férfi többé nem más, mint pusztán rendszerépítő elem, funkcióval bíró gazdasági eszköz.

Ahhoz, hogy ennek súlyát megértsük, és a jelen társadalmi berendezkedését átlássuk, fel kell vázolnunk a kialakult helyzet oki tényezőit: A XX. századi feminista mozgalmak, a női egyenjogúság kivívása nagy befolyással bíró pénzemberek egyszerű marketing fogása volt. A kifelé társadalmi megújulásnak tűnő, régi rendet leváltó világesemény valódi célja az új piaci szegmens, a „vérfrissített” fogyasztói bázis kialakítása volt, hiszen a nőket, mint frissen „kitermelt” vásárlói bázist a kereskedelem teremtette meg. A vevőkör frissítése által megjelenhettek a kifejezetten nőknek szánt, ezt a réteget kiszolgáló termékek, így a feminista mozgalmak anyagi támogatása az azt finanszírozó befektetőknek jövedelmező, óriási hasznot hozó vállalkozásnak bizonyult. Jelentős társadalmi előrelépést hosszútávon azonban nem eredményezett, sőt, inkább a visszaesést, a családok felbomlását, az individualizmus térnyerését segítette elő. (Ez a megállapítás az egyes történelmi korokat és társadalmi folyamatokat végigkövetve kielégítően leellenőrizhető, lásd.: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába.) Az idő, mint tényező e helyzetet csak fokozta.

A jelen társadalmi valóságára is igaz, hogy a felnövekvő generációk tagjai generációról-generációra egyre kevésbé ismerik és alkalmazzák a férfi és női szerepmodellek hagyományos szerepköreit, a család, mint társadalmi egység értékét elvetik. Nem alakítanak ki tartós és monogámiára ösztönző kapcsolatokat, nem vállalnak gyermeket, nem értenek a házi és háztáji feladatokhoz. Nemtelenek, szinglik, egyenpolgárok, akik karriert építenek és szolgáltatásokért fizetnek. Kereskedők. Élet- és sorskufárok, irányított fogyasztók.

3.

E gondolatsort fűzi tovább Szatmári Jenő István (vagy jelen esetben J.I. Sathmarajana), aki A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című kötetében a fentieket a jelenre és elsősorban a magyar viszonyokra alkalmazva fejti ki a jelenség szociológiai, erkölcsi és biológiai vonatkozásait. Mint a szerző más munkái esetében is sokszor, lehet, hogy itt is az alcím a beszédesebb: Férfi-nő viszony a pénzuralom árnyékában – jelezve a minden körülmények között érvényes meghatározottságot.

Miből indul ki ez a könyv? Röviden: BAJ VAN! A férfival? A nővel? A könyv tanulsága szerint valahol mindkettővel. De mielőtt értekeznénk a kötetről, érdemes a hátlapon található szerzői útmutatást előrebocsátani:

„Könyvünk alcímét kéretik komolyan venni! Nők ne olvassák el! Mert többségük nagyon föl lesz háborodva! Hiszen a könyv szerzője amellett, hogy a nőkért, az ő érdekükben ír, nagyon sok női praktikát, színészkedést, megjátszást leleplez, igen goromba, szókimondó módon. És ezt egy nő sem szereti, hiszen a rejtélyesség, a színjátszás az egyik legfontosabb fegyverük a nemek örök háborújában. Feminista értelmiségi hölgyek pedig kifejezetten háborút fognak indítani a szerző fölkutatására, megbüntetésére, mert az már mégiscsak túlzás, ha valaki úgy védi a nőket, hogy közben a férfiaknak is jogot követel: a szexuális rabság helyett az őszinte partnerség jogát! Itt és most, Magyarországon, a XXI. század elején. Lehet, hogy a szigorúan vallásos emberek is neheztelni fognak a könyvért, mert olyasvalamiről ír szokatlanul őszintén, a szexről, a gyönyörről, ami szerintük sérti a tízparancsolatot…

…Megnyugtatásul: nem nekik íródott mindez. Nem kell elolvasniuk. Viszont sok millió férfi számára igen hasznos »kézikönyv« lehet.”

Nos, miről is szól ez a könyv? Röviden a felső tízezer néhány szerencsés helyzetű, a gazdasági életben befolyásos szereppel bíró tagjának nők számára állított gazdasági kelepcéjéről, melynek következtében a nőtársadalom – tisztán szociológiai megalapozhatósággal – direkt vagy latens prostitúcióra kényszerül, rákényszerítve a férfitársadalom nagyrészét az ezzel járó következmények elviselésére. Mögöttes (hozzátéve, hogy a modern kultúrában elfogadható indokként ezt hozhatjuk fel) okként a biológiai meghatározottság érhető tettem.

A „történet” alapjai a család vonatkozásában: a gazdasági előrejutásában és így életesélyeiben ellehetetlenített nő anyagi gondoskodásra szorul. Mivel fiatal éveiben élni, szórakozni akar és az ehhez szükséges anyagi feltételeket önmaga megteremteni képtelen, a felső tízezer tagjaiból igyekszik magának párt választani, aki által biztonságérzetét és igényeit ki tudja elégíteni. Ez a szintén csupán kalandra, szórakozásra vágyó vagyonos réteg tagjai számára kifizetődő befektetés. De ugyanez a kaszt házasodni bizony nem akar, megunt játékszereit pedig fiatalabbra cseréli. Így a nőnek lassacskán új „fedezeti forrás” után kell néznie és legfőképpen a középkategóriás „ideális férjelölt” szekcióból. Ha jól választ, olyan férfit talál maga mellé, aki nem hagyja el, van elegendő jövedelme ahhoz, hogy a nőnek kényelmes, problémamentes életet biztosítson, ugyanakkor munkája miatt keveset van otthon, lehetőleg nem vágyik gyerekre és egyébként sincsenek nagy igényei, de legfőképpen elfogadja, hogy mindez az „ideális férj”-től elvárható erkölcsi kötelessége. Cserébe a nő hajlandó esetleg neki gyerekeket szülni, kérve vagy kéretlenül nemi életet élni, megházasodni és 2-3 évig kitartani mellette, a válást követően pedig a vagyonelosztásból kivenni a részét. E tartós befektetés után aztán a nő vagy a szingliéletet választja, vagy újabb partnerkapcsolatokba ugrik. Röviden tehát ez a viselkedési modell vázolható a hölgyek oldaláról a gazdaságilag „partiképes” férfiak szekciójára vonatkoztatva, megalapozva ezzel a családi élet ma ismeretes viszonyait.

Igen, ám, de mi érvényes a férfitársadalom fennmaradó, annak többségét képező halmazára, melyet a nők a fentiek okán elutasítanak, figyelmen kívül hagynak? Hogy a szerzőt idézzük: „A többi srác hiába okos, hiába tehetséges, hiába játszik jól hangszeren, ír szép verseket vagy jó sporotló, ha nincs elég pénze, akkor egy-egy nyári  estén még csak-csak szóba jöhet, de hideg őszi-téli éjszakákon már végképp nem. Az ilyenek maradnak azoknak a csúnyácskább lánykáknak, akiknek szintén nincs pénzük (a családjuknak sincs) menő szerelésre, fodrászra, kozmetikusra. Így fiú- és lányoldalról egyaránt hamar »kihullik a férgese…«”

És, hogy mi a szerző reakciója minderre? „Mármost lehet mindezért a nőket hibáztatni, kedves férfitársak, csak minek? Ezt a helyzetet nem ők teremtették, ők csak elfogadják és élnek vele. Velük viszont visszaél az a maroknyi kéjéhes dúsgazdag, aki csúcsszinten a haszonélvezője mindennek.

Az abszolút kárvallott természetesen az összes többi férfi.”

Könnyen előfordulhat, hogy ennél a pontnál pillanatokra, vagy akár percekre is megállunk és elgondolkozunk, vagy egyszerűen csak tanácstalanul elmélázunk.

 A jó hír viszont, az, hogy mint minden hurokból, látszólag ebből is van kiút:

Tanuljunk meg gyönyört okozni és valódi szerelmet adni a nőknek! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kívánatos nőt magunk mellé köthessünk! – véli a szerző, és ehhez is kíván kulcsot adni könyvével.

A „történet” alapjai az egyén vonatkozásában: Ha a nő boldogulása, előrejutása elősegítése érdekébe nem a családalapítást választja, másként lehet hasznára a felső tízezer kelepcéjének. Szépségét, fizikai adottságait kihasználhatja a média, a szórakoztatóipar, vagy a szexipar területén is. Modellmunkát vállalhat, színészkedhet, újságok címlapján vagy reklámokban szerepelhet, táncolhat, énekelhet, vetkőzhet, neki tetsző összegért kamerák előtt eladhatja bájait, minden megtehet, amit nem szégyell, sőt arra lett szocializálva, hogy ne szégyeljen semmit. A kondicionálás, „szinten tartás” pedig folyamatos. A modern világ és legfőképpen az „ipart” irányító réteg azt üzeni a nőnek: mindent megkaphatsz, ha odaadod magad, és minél többet adsz magadból, annál szabadabb, boldogabb, és persze gazdagabb lehetsz (hogy aztán megvásárolhasd a szintén általunk előállított élvezeti, szépségipari és más szempontból lényeges, „számodra teremtett” cikkeket). Itt tehát ugyanaz működik, mint a családok esetében, csak a célközönség másik oldalát, az erre igényt tartó férfiakat kerülőúton találja meg a „haszonélvező”.

Szerzőnknek erre is van megoldása: „…ne szégyelljünk »konzervatívak« lenni. És fordítsuk vissza az idő kerekét (Úgyis: rossz irányba gördül). Tegyünk azért, elsősorban mi, szexrabszolga férfiak, hogy a gyönyörszerzés maradjon emberi, lehetőleg négyszemközti cselekvés, legyen kölcsönös és főleg piacmentes! Ezzel ugyebár a »haladás csúcsa«, a szabadpiaci verseny ellen lázítunk-lázadunk, de tudunk-e jobbat?”

Azaz, egyfajta erkölcsi, gondolkodásbeli megújulást, vagy inkább visszakanyarodást szorgalmaz a szerző. Hogy a fenti modellek miért működhetnek, arra a válasz viszonylag egyszerű: a férfinak biológiai (és én bízom benne, hogy minden modernitás ellenére, ha látens módon is, de legalább annyira lelki) meghatározottsága alapján kell a nő, a hölgyek pedig egyenjogúságra, partnersége, vagy éppen egyszerűen szabadságra és biztonságra vágynak. Ki-ki a maga módján igyekszik ezt biztosítani jelen társadalmi viszonyok között.

Az eredményt látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Nem jó ez így. A megoldás mindkét fél részéről nagyobb együttműködési készséget kíván, az egyes nemek képviselőitől pedig egyik oldalról tudni a nőt értően szeretni, másik oldalról visszavenni a szabadosságból és az „önértékesítésből”.

4.

Nő és férfi egymáshoz való visszatalálásának kulcsa jelen helyzetünkben tehát a teremtés, a valódi szerelem és szeretet helyreállítása, a kölcsönös lelki és fizikai gyönyörokozás, valamint a nemek, az élet és a mindenkori erkölcsi értékek irányába mutatott tisztelet és meg nem alkuvás!

 Ha jobban belegondolunk, jobb eszközt a feltétel nélküli szeretetnél egyikünk sem tud. Az embert szeretni kell, s ahogy tudjuk: a nő addig szép, amíg szeretik. Hogy a feltétel nélküli szeretet és az örökké tartó szerelem létezik-e? Igen, létezik. Nem is okvetlen rossz helyen kerestük eddig, talán csak rossz módon.  Hasonló a szülői szeretethez, de mégsem ugyanaz. Hogy honnan fakad, nem tudjuk, de ez nem is érdekes. Egy biztos: lelki társ kell hozzá. Sors-történeti társ, aki nem biztos, hogy a mindennapok legjobb társa, de úgy gondolunk rá, mint a lelkünk másik felére. Ő az, akiről tudomásul vesszük: ha őt bántjuk, olyan, mintha magunkat bántanánk.

E cél megvalósításához a szerző fizikai síkon tesz hozzá. Ami bár önmagában nem teljes, a probléma gyökeréig ható megoldás, de a kezdő lépések megtételében döntő szerepe lehet. Egy elanyagiasodott, materialista felfogású világban ugyanis a fizikai síkról kell és lehet közelíteni a lelki sík felé. Ha férfi és nő megtalálja összhangját a fizikai síkon, lelki helyzetük is automatikusan az emelkedés irányába kezd hatni ezzel esélyt kapva arra, hogy természetes, ösztönös helyzetébe lendüljön, ez pedig hosszútávon a társadalmi viszonyok rendeződését is elősegíti.

Ami mindenképp e kötet javára írható: olvasmányos, gyakorlatias, empatikus anyag. Valóban és kifejezetten a modern idők férfitársadalmához szól. A szexuális élet, a férfi és női nemi viselkedés új keletű és aktuális problémáit tárgyalja sorra egyszerű, követhető magyarázatokkal. Bár a könyv szerzője nem szakavatott nőgyógyász vagy szexuálpszichológus – tapasztalatait körülbelül 400-600 nővel folytatott viszonya alapján írja le –, mégis erősen azt a benyomást kelti, hogy hihetünk neki. Miért? Mert a szerző személyében és írói hozzáállásában itt és most, jelen téma kapcsán érvényre jut minden olyan tulajdonság- és szempont együttes, ami a tapasztalat alapján a hiteles műhöz vezet: saját, átélt tapasztalatok alapján szól (nem elméleti kutatómunkára alapoz), rendelkezik a helyes következtetések levonásához szükséges és elégséges szociológiai hajlammal / beállítódással, szereti a témát (vagyis a nőt és az örömszerzést), rendelkezik a téma szimpatikus és érthető átadásához elengedhetetlen kifejezőkészséggel, nem fűződik érdeke gondolatai hitelességének bizonyításához, és végül, de nem utolsó sorban, pártatlan.

Az anyag szabados stílusa helyenként talán megütközést válthat ki az olvasóból, de azt hiszem annál, ahogy mondja, fontosabb az, amit mond a szerző. Meggyőződésem, hogy meglátásaiból a nők is tanulhatnak, sőt, ha az én javaslatomra hallgat az olvasó, nőként mindenképp elolvassa ezt a könyvet! Főként azért, mert olyan dolgokat tudhat meg önmagáról és saját, szexualitáshoz való viszonyáról, amit eddig talán (és e könyv elolvasása után biztosra veszem, hogy sok esetben) nem tudott.

A szerző saját állítása szerint rendhagyó, hiánypótló könyvet írt és valahol ez igaz is, hiszen e kötetet egy, a maga módján modern kori Don Juan írta, olyasvalaki, akivel a nő nemcsak testét, de lelkét is szívesen megosztja, ez az ember ugyanis megtanult figyelni, befogadni és kinyílni. Leleplezi a férfit és leleplezi a nőt, rávilágít arra, hogy e két princípum mostanra valójában mennyire nem ismeri egymást, mennyire tanácstalan egymással szemben. Vagyis röviden: ha a modern világ szexuális útvesztőjében elveszni érzed magad, és útmutatót keresel: ezt a könyvet keresed!

A könyv olvasata alapján minimum egy határozott benyomás körvonalazódhat bennünk: van még mit tanulnunk egymásról. Hogy még vagy már, az talán csak elméleti szempontból lényeges. Ami fontos: e kötet megszívlelésével itt, a jelenben tehetünk egymásért, férfi és nő viszonyának instant, azonnali rendezéséért. A kétkedőknek pedig a szerző üzen záró soraiban: „Dobd el a könyvet nyugodtan, és írj magad egy újat, egy jobbat, egy mindenre választ adót.”

Megint Műller Pétert kell idéznünk: A modern társadalomban senki se normális és mindenki hazudik. Nem élünk sem isteni, sem emberi mércével mérten hiteles életet. A legújabb generáció tagja nem megvalósít, hanem élvez. Szórakozni kíván, megfeledkezni, megszabadulni, létezni, de az élet leganyagiasabb szintjére süllyedve, felelősség és következetesség nélkül. Az érzékek és az érzékelés, vagyis a maya, az illúzió rabja. Amennyiben eltér eredeti, emelkedett természetétől, annyiban őrült és démoni. Táncol, de már nem a léttel, nem a sorssal, hanem kimondott és kimondatlan komplexusaival, ösztöneivel, a reális valóság torz tükörképére adott reakcióival. A szenvedély és a tudatlanság kötőerői kötik. Megváltásra, megváltódásra vágyik, de elutasítva a kegyelem minden eddig ismert formáját. Az anyag mélyén, a tárgyi világban, az eszközrendszerben keresi a megváltást, ott ahonnan az élet nemcsak, hogy kiszökött, de amelyben nem is volt sose. Ily módon a legtávolabb áll a teremtéstől, a teremtődéstől, a transzformációtól. Nincsen már saját keresztje, sorsának kereke, mintha egyhelyben haladna, a mindennapok illuzórikus időtlenségében forogva. Innen lehet most visszafordulnia, rangjához visszatalálnia. Nem azért mert kell, hanem mert ez kikerülhetetlen erkölcsi kötelesség, elmulasztásának díját pedig önmaga méri magára! A helyzet veszélyes, ugyanis amit az ember ma él, azt már nem egyszerűen csak rákényszerítik, jó ideje elkezdte megtanulni élvezni, és köszöni szépen, egyelőre minden viszontagság ellenére jól van…

Szinay Balázs

Tovább olvasom

Komor Kenneth, a tragikus sorsú látnok

A Csalagúttól Lockerbie-ig

„Amikor majd az emberek ló nélküli kocsikban, a tenger alatt mennek Franciaországba, akkor szabadul fel és születik újjá Skócia.”

Ez a jóslat valamikor a 17. század második felében hangzott el, a skót felföldön, a brahani vár mellett, egy egyszerű mezőgazdasági munkás szájából.

A La Manche csatorna alatt átvezető, Angliát és Franciaországot összekötő Csalagutat 1994 tavaszán adták át a forgalomnak, a csaknem háromszáz évig nem működő skót parlament pedig 1999 júliusában kezdte újra munkáját.

A titokzatos jósnak, nem csak ez a próféciája teljesedett be az elmúlt évszázadok során. Egy másik híres jóslata is a 20. század végének eseményeire vonatkozott: „Amikor a Loch Ness fölött átível a kilencedik híd, tűzvész, majd vízözön támad, majd rémséges szerencsétlenség következik be.”

Mikor ez a jövendölés elhangzott a Loc Ness felett még egy híd sem állt. A kilencedik hidat 1987-ben fejezték be. Még két év sem telt el, amikor óriási tűzvész támadt az Északi-tengeren, kigyulladt majd felrobbant a Piper Alpha olajfúró torony. A balesetben 167 munkás vesztette életét. Ezt követte a vízözön. A lezúduló víz elsodorta a Loc Nessen átívelő öreg, 127 éves vasúti hidat. Rövidesen bekövetkezett a szerencsétlenség is: a Pan Am 123-as járata rázuhant a skóciai Lockerbie városra. 279 ember halt meg, a városnak egy része pedig leégett.

Mit jelent, a „második látás”?

A hagyományos skót hitvilág fontos eleme a dá shealladh, a „második látás”, amely a távolba-, illetve a jövőbelátás képességét takarja. Az ilyen képességekkel rendelkező ember neve taibhsear. A skótok természetesnek tartották, hogy vannak emberek, akik révületbe esve, meg tudják jósolni valaki halálát. A második látást véletlenszerű adottságnak tartották. Senki sem lett önszántából, vagy akaratlagosan látnok, csak azzá vált.

A második látással, nem csak komor, lehangoló, elszomorító dolgokat lehet látni, Skóciában még is ez a jellemző. Szokásos történetsablon, hogy a taibhsear egy gyászmenet lát, melyben egy jó erőben lévő, a halálra nem is gondoló ember holtestét kísérik. A menetben holtan látott személy aztán rövidesen valóban meghal. A skótok elfogadják azt, hogy a második látással megáldott személy nem okozója a szerencsétlen eseményeknek, és nem telik öröme abban, hogy azok bekövetkeznek, a taibhsear csak közli azt, amit látott.

A leghíresebb második látással rendelkező személy, a fenti jóslatok szerzője, Coinneach Odhar Fiosaiche, azaz Jósoló Komor Kenneth volt. Az angoloknál általában, mint a Brahani Látnok ismert, mert a hajdan Inverness városától 24 kilométerre álló, Brahan vár mellett élt.

A jóslatot kérők esténként látogatták meg nyomorúságos kunyhójában. Kenneth fizetségként rendszerint egy nagy korsó italt kért, amiből aztán addig ivott, míg összerándult, megmerevedett, és jobb szeme annyira kifordult, hogy csak a fehérje látszott. Akkor világtalan bal szeméhez emelte csodálatos kövét, és rekedtes hangon elkárogta jóslatait.

A ragyogó fehér kő története

Úgy tartották Kenneth látnoki képességének záloga a csodálatos fehér kő volt. Az egyik legenda szerint, anyja egy este a temetőben legeltette állatait, mikor azt látta, hogy a sírok megnyílnak, a holtak pedig szellem alakban kiszállnak belőlük és eltűnnek az éjszakában. Az asszony nem mozdult onnan pirkadatig, mikor is a szellemek sorban visszaszállingóztak, csak egy sír maradt nyitva. Akkor berkenyefából faragott botját keresztbe fektette a nyitott síron (mint köztudott a berkenye ágon semmilyen szellem nem tud átszállni), és tovább várt. Rövidesen megérkezett az utolsó szellem is, egy gyönyörű, fehér ruhás, arany fejékes nő, aki a saját állítása szerint valamelyik norvég király vízbe fúlt leánya volt. A szellem addig könyörgött Kenneth anyjának, míg az felemelte a berkenye botot, és ezért a tettéért, a hálás hercegnő megajándékozta egy ragyogó fehér kővel. Búcsúzóul még azt ajánlotta neki, hogy a követ adja majd születendő fiának, akkor majd, ha az betöltötte a hetedik évét.

Mikor Kenneth hétévesen először a kőbe pillantott, egy hatalmas partra vetődött bálnát látott egy távoli, de ismert barlang közelében. A helybéliek meghallva ezt odamentek és megtalálták a bálnát. Ez az első jóslat alapozta meg Kenneth későbbi hírnevét.

A kő további sorsáról a hagyomány úgy tartja, hogy Kenneth, miközben kivégzésére hurcolták az Ussie-tóba dobta. A történet szerint azonnal bekapta egy óriási csuka, amely a tó legmélyebb pontján tanyázik. Egy napon azonban jönni fog egy olyan ember, akinek két köldöke lesz, és mindkét kezén hat-hat ujja. Ő majd megleli a követ és vele örökli Kenneth jóstehetségét is.

A vörös hajú nő

A hagyomány szerint a norvég királylány szelleme, előre megjósolta Kenneth anyjának, hogy fia vesztét egy vörös hajú nő okozza majd: „Fiad egy vörös hajú nőt segít meg, és az a poklok tüzével fizet majd érte.”

A vörös hajú nő, nem volt más, mint Lady Isabella, Lord Kenneth Mackenzienek, Brahan és Kintail harmadik grófjának felesége.

A gróf királypárti volt, a polgárháború alatt Cromwell hívei bebörtönözték, de mikor II. Károly visszaállította a királyságot, visszakapta birtokait, köztük a brahani várat. Abban az időben vette feleségül Isabellát, egy gazdag nagybirtokos vörös hajú leányát, akit a helybéliek „Skócia legrondább nőjének” tartottak.

Lord Kenneth, 1662-ben diplomáciai küldetésben, Párizsba utazott. Az év nyarán, Lady Isabella mulatságot rendezett a birtokon. Az egyik vendég hízelkedésére, hogy ritkán gyűlik össze ennyi nemesi ágyból származó ember, Kenneth gúnyosan felmordult, hogy ő inkább csak béresek és inasok ivadékait látja, és nem nemes urakét.

Mire kimondta a mondatot, már rá jött, hogy hibázott, nyomban el is menekült és sokáig a mocsárban bujkált. Lady Isabella megbocsátást színlelve, a születésnapján magához rendelte, és egész háznépe előtt arra kérte, mondja el nekik, mivel foglalatoskodik a gróf Párizsban.

Kenneth szeméhez emelte a követ, majd sokáig habozott, hogy elmondja-e azt, amit látott. Vesztére elmondta:

„A te urad nem gondol, se terád, se gyermekeire. Pompás arannyal átszőtt ruhát visel, és egy szépséges hölgy előtt térdel éppen, karjával átöleli derekát, száját pedig kezére szorítja. Ez az igazság.”

Lady Isabella, mintha csak erre várt volna felugrott székéből, és parancsot adott, hogy ura nevének gyalázásáért fogják el.

Kenneth ekkor újra elővette és vak szeméhez emelte a követ, és jósolni kezdett. Felsorolta mindazt a szörnyűséget, amely az évszázadok során majd a családot érni fogja. Mikor elhallgatott elvonszolták és másnap égő szurokba fojtották.

A Seafort család balvégzete

Kenneth utolsó jóslatában, hosszan sorolta azokat a rémségeket, melyek az évszázadok során a családra várnak:

„A híres Seafort család néhány nemzedék múltán kihal. A ház utolsó ura, süket lesz és néma. Négy fia közül az egyiknek kiállnak majd a fogai a szájából, a másiknak nyúlszája lesz, őrült a harmadik, és dadogós a negyedik. Ő maga túléli majd mind a négy fiát. Birtokai majd egy keletről jött fehércsuklyás leányra szállnak, aki majd megöli saját húgát. Brahan várából pedig egyetlen kő sem marad.”

Ez a prófécia Francis Humberston Mackenzie-n teljesedett be, ő volt az utolsó Seafort. 1755-ben született, majd Etonban tanult. Tizenkét éves volt mikor kitört egy skarlátjárvány, és a fiú megsüketült; hosszú időre meg is némult, de beszélő képessége később visszatért. Idővel megházasodott, és négy fia született.

Bár süket volt, haladt előre a ranglétrán. Előbb képviselő lett, majd ezredparancsnok, később Barbados kormányzója; 1808-ban pedig altábornaggyá nevezték ki. Úgy tűnt, hogy sorsa jól alakul, fiait azonban sorra elvesztette.

A két legidősebb, William és Georg még csecsemőkorukban meghaltak. A negyedik, Francis is fiatalon került a temetőbe. A harmadik fiú, aki az elsőszülötthöz hasonlóan szintén a William nevet kapta, már felnőtt férfi volt, amikor súlyosan megbetegedett. Egy visszaemlékezés szerzőjének, leginkább a gróf kiálló vámpírfogai tűntek fel, amiről Kenneth jóslata jutott eszébe. Miután Williamet is utol érte a halál Seafort is összeomlott és meghalt. A birtok megmaradt darabjait legidősebb leánya, Mary Frederica örökölte. Ő még Barbadosban ismerte meg leendő férjét, Sir Samuel Hoodot, a flotta későbbi admirálisát, aki Seafort grófot megelőzve hunyt el Indiában. Mary hazatért az ősi birtokra. Ő volt a „keletről jött, fehércsuklyás leány”. Indiából érkezett, és Hood nevet viselte, ami csuklyát jelent. 1823-ban, bekövetkezett egy baleset. Kocsikázás közben Mary elengedte a gyeplőt, a fogat egy szakadékba zuhant, és húga Caroline szörnyethalt.

A második világháború után az új tulajdonosok lebontották az omladozó várat. Brahan helyét benőtte a fű. Ezzel pedig a családról szóló összes jóslat beteljesedett.

A skót Nostradamus

A Brahani Látnok próféciáit az 1850-es években kezdték összegyűjteni. A jóslatok könyv alakban 1877-ben jelentek meg először, azóta pedig számtalan kiadást értek meg. Mivel Nostradamus kortársa volt, és jóslatai hozzá hasonlóan aforizmaszerűek gyakran állítják vele párhuzamba. Kenneth jóslatai azonban gyakran sokkal konkrétabbak, mint a francia jósé.

Előre látta a gőzmozdonyokat:

„Hatalmas fekete, megzabolázhatatlan lovak száguldanak majd erre, melyek tüzet és füstöt hánynak és utakat rajzolnak keresztül a völgyeken.”

Megjósolta a culloden-i csatát is, melyben a skót „hegylakók” a vesztes felet, a Stuart családból származó, Károly Edward herceget támogatták:

„Sivár vadon lesz és a legjobbak vére öntözi majd a Felföldet. Boldog vagyok, hogy nem fogom megélni azt a pillanatot, és nem látom majd a napot, amikor a fejek a hangára hullnak.”

Egyik gyakran idézet mondása a felföld erőszakos kiürítését vetítette előre. A távoli városokban élő klánfőnökök, a nagyobb haszon reményében elűzték földjeikről a bérlőket, mert jövedelmezőbb volt, ha ott birkákat legeltettek, mintha megművelték volna. Az embereket, gyakran fegyverrel, hajókra terelték és a távoli Ausztráliában vagy Kanadában telepítették le őket.

„A Felföld népe annyira el fog puhulni, hogy egy birkahadsereg elől elfut, és otthagyja szülőföldjét.”

Komor Kenneth próféciái még napjainkban is hatnak. Strathpeffer városában áll egy kőszikla, melyről azt jósolta, hogy „ha háromszor eldől, akkor a Loch Ussie melletti kisvárost elönti az áradat”. Miután a szikla már kétszer eldőlt, a helybeliek, – biztos, ami biztos – beton alapba ágyazták a hatalmas követ.

Bojtor Iván

Tovább olvasom

Világképek ütközése – Hit és tudomány a 21. században

„Hit által értjük meg, hogy a világ

 Isten beszéde által teremtetett, hogy

ami látható, a láthatatlanból állott elő.”
(Zsid. 11:3)

Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század embere történelme során önmaga és környezete viszonyát illetően eddig soha nem tapasztalt nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus metafizikai világhiányként is értelmezhető. Frankl rámutatott, hogy az egzisztenciális vákuum tünetei úgy kezdődnek, hogy jellemzővé válik az időleges létérzés, az improvizált életstratégia, a fatalikus beállítottság, a „lesz, ahogy lesz”, majd a „minden mindegy” életérzés. Az élet értelmetlenségének képzete olykor fellobbanó indulatokban, máskor a valóságtól való menekülés, félelem és szorongás formájában nyilvánul meg, ami gyakran fokozódó szellemi fáradsággal, csömörérzéssel, elfásultsággal jár együtt. Végül a semmi (a nihil) válik uralkodóvá. (Ld. Gyökössy Endre: Életápolás. Vallás- és családlélektani esszék és tanulmányok. A magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. Bp. 1993. 178-179.) Egzisztenciális létbizonytalanságunk tehát arra sarkallja korunk gondolkodó emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát önmagával, embertársaival és Istennel, valamint választ találjon arra az ősi és egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben, vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre.

1.

Számos kórtünet mutatja, hogy soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó ember joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege? Honnan ered? Mit tehetünk kitöltése érdekében? A világhiány lényege – mint az előbb utaltunk rá – a szeretet- és istenhiány. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt, rongált. Jó tünete ennek a manapság tapasztalható boldogtalanság-érzés, mely a Lét ellen elkövetett korrupció következménye. Optimális esetben az ember belső világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában. Amennyiben visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll. Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső diszharmóniájában, testi-lelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Az ember rendeltetése elsődlegesen abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása szerint tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse, kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. […] Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.” (In. Grandpierre Attila: Az élő Világegyetem könyve. Válasz. Bp. 2002. 226-227.)

2.

Jaspers szerint „a világképek részleges megismerését nyújtják a világnak; ezeket hamisan általános világlétté abszolutizálták. Az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem válik képpé. A »tudományos világkép«, amelyet szembeállítanak a mitikussal, maga is mindenkor új mitikus világkép, csak tudományos eszközökkel, és szűkös, mitikus tartalommal rendelkezik.” (In. Az egzisztencializmus. (A bev. Tanulmányt írta, a szövegeket vál.: Köpeczi Béla.) Gondolat. Bp. 1984. 133.) Ebből is látszik, hogy a világ működésének egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik, a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus hasonló módon lett vallássá a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Más szavakkal: a harmadik évezred elejére újra explicitté lett világnézeti válság fokozatosan alakult át olyan szakrális alapot nélkülöző ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót az ókor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. A Hit Éve kapcsán így nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy annak a paradoxonnak, melynek értelmében a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, s a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor, kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt, s ő maga – Szabó Lajos és Tábor Béla szavaival élve – szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Többnyire ez magyarázza, hogy a boldogságvágy és az istenalakú szeretethiány külsőségekben történő keresése az anyagi javak, a külsőségek hajszolásában, a birtoklásvágyban és más pótcselekvésekben manifesztálódnak, noha – mondja Böjte Csaba – „a bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten felkínál.” (= Képmás, 2012/12. sz. 10.) Sajnos azonban e helyett a problémán egyre többen önpusztítással vagy modern és lélekidegen sztahanovizmussal próbálnak segíteni.  

Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban [...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé.” (In. Hamvas Béla: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 185.) Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint testi-lelki egészségünkre egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz. Bp. 1993. 191.) Nem lenne talán célszerűbb meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi tudás hitelességét? Annál is inkább, mivel „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó Természet szó jelentése átfogó értelemben a Teremtés Egészére, az élő Világegyetemre és a Mindenségre (vagyis Istenre) vonatkozik, melyen kívül  – per definitionem – nem lehet semmiféle létező. A metafizikai hagyomány tehát egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. Ily módon az otthontalanság helyévé tett világkép helyére egy olyan természetes és átfogó világfelfogás kerül, melyben semmi sem történik ok nélkül és mindennek értelmes, távlatos célja van. Véleményünk szerint egy ilyen világképben valóban érdemes hinni és bízni. Annál is inkább, mivel a világnézetünkben történő változás (pontosabban: világlátásunk szakrális alapokra helyezése) a gyakorlatban is nagyobb eredményre vezethet, mint az utólagos mentőöv-keresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós alapra helyezése így áttételesen a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb egyéni és közösségi élet megteremtésében.

3.

„Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (In. Uő: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003. 11.) Amennyiben az egyén spirituális bázisáról leszakad és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Hiba lenne nem észrevenni, hogy a metafizikai tudás, a személyes hit és az ún. anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli. Amint arra Természet és világnézet a harmadik évezred elején (1-6. rész) című cikksorozatunkban is rámutattunk, igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely tényleges magyarázatot képes adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? E kérdésre Kant úgy felelt, hogy a világban lévő célirányosság feltételezett érzékfeletti okára vonatkozóan nem lehet semmiféle tapasztalatunk, így fogalmat sem alkothatunk róla, hiszen ahhoz, hogy a természet értelmes okáról és rendeltetéséről fogalmat alkothassunk, a természet egészének célját is ismernünk kellene. Mindazonáltal nem feltétlenül szükséges ismernünk az egész teremtés célját: a világ egységes rendje, a kozmikus törvények univerzális és következetes működésének megismerése elegendő alap egyetlen rendezőre következtetni. Figyelemre méltó azonban, hogy a háttéri tapasztalatban valamiképpen mégis tudunk Istenről mint a világ végső okáról, így fogalmat is alkothatunk róla. „Szerencsére a nemzetközi tudományos világ kiválóságai közül egyre többen adnak hangot annak a személyes és szaktudományosan igen jól alátámasztható meggyőződésüknek, hogy a teremtett világ, ha úgy tetszik, az Intelligens Teremtő szupernaturális alternatívája teljesen konzisztens világmagyarázatra ad módot és harmonikus határfelületet kínál a tudomány felé.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 39.) Már a múlt században – kiváltképp Teilhard de Chardin, Karl Rahner, Lonergan, illetve Schoonenberg munkássága nyomán – körvonalazódni kezdtek az általános evolúciótanból vett istenérv körvonalai. Ez az érv az Aquinói Szent Tamás által felvázolt érvelés kiegészítése, amennyiben a belső és hierarchikus célirányosságot nem a statikus világkép, hanem egy organikus és dinamikus kozmológia alapján vizsgálja. Ez az eljárás Spinoza Istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Tehát „az isteni irányítás nem közvetlen beavatkozással, hanem a természeti létezők közvetítésével valósul meg, és nem visz kényszert az események természetes láncolatába.” (In.Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Bp. 1990. 92.) Tény, hogy az evangéliumi tanításokon alapuló és a tiszta szellemi hagyományból eredő „világképnek az érvényességéhez nincs feltétlen szükség az én hitemre, belátásomra vagy meggyőződésemre, hiszen Isten, ez az intelligens és szeretetteljes Erőforrás akkor is létezik és akkor is minden élet forrása, ha nem hiszem el, vagy nem ismerem fel. De ha felismerem, akkor az Istenben való hit, ugyanúgy, mint az Isten tagadása, átminősül, és Isten-tudássá alakul.” (In. Balogh Béla: A végső valóság. Bioenergetic Kft. Piliscsaba.2003. 138.) Személyes szabadságom megengedi ugyan, hogy kételkedjem Isten létezésben, ám attól még nem szereztem minden kétséget kizáró bizonyosságot sem Isten létéről, sem nemlétéről. Hinni ugyanis elvileg szinte bármiben lehet, azonban ha a hitem nem alkot szerves egységet a tudással, akkor nem válhat belőle valódi bizonyosság. Más szavakkal: nem kíséri áldás működését és nem tükrözi az univerzális rendet. Az, hogy kizárólagosan kartéziánus logikára alapozott, és az empirikus megismerés módszertanával bővített világkép segítségével nem tudunk teljes bizonyossággal választ adni Isten létezésének, az élet értelmének céljára vonatkozó kérdéseinkre, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint e tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és metodikai korlátoltságára. A pozitivista és szkeptikus módszerből való kiábrándultságot követő közöny és apátia az ember tudatában és lelkivilágában maradandó károkat okozott. Az egyházi apparátussal tévesen összemosott hitéle fokozatosan elvesztette hitelét, s többé nem volt képes reális támaszt, biztos szellemi és lelki táplálékot nyújtani a kor követelményeihez alkalmazkodni kívánó hívők számára. A szeretet- és istenhiányon nyugvó világhiány kitöltésének vágya tehát szükségszerűen tette várandóssá a dekonstrukciót, ami látható-érezhető módon az újrateremtés igényével lép fel világnézetünk alapjait illetően. Ez az egyik lehetséges oka, hogy egyre többen kerülik meg az egyházat és önálló utakon próbálják megtalálni az Abszolútumot, s ez indokolja az egymást kiegészíteni próbáló alternatív világképek és felfogások népszerűségét és terjedését. Egyfajta sajátos profán istenkép kialakításának igényét érhetjük tetten ebben a folyamatban, ami kevésbé személyes reformációként, sokkal inkább egy igazi és hiteles, az ősi Forrást és a modern kinyilatkoztatást sem nélkülöző metafizikai vágyként értelmezendő.

4.

Az Istenről való tudás megszerzésére (a tudomány és a vallás egyesítésre) a történelem folyamán számos kísérlet történt. Platón Politeia című művében a filozófiai istentant a theosz és logosz szavakból teológiának nevezte és szembeállította a költők istentanával. Arisztotelész Metafizikájában a teológiai filozófiát az elméleti tudományok közé sorolta és megkülönböztette a mitikus istenábrázolásoktól. Az ész és a hit kettősségének ötvözésére a skolasztikus filozófia is kísérletet tett: a theosz (isten) + dikaiószion (igazolás) szavakból alkotott teodicea a filozófiának azt az ágát jelölte, amely az ész természetes fényében vizsgálja Isten létének és mibenlétének kérdését. (A megnevezés valójában Leibniztől ered, s Wolff tette elfogadottá.) Míg a filozófia minden ágával a világ átfogó értelmezésére törekszik a racionális logika segítségével, a teodicea a végső alap (Isten) feltárására és természetének megismerésére tesz kísérletet. Feladata tehát az Istenbe vetett hit és bizalom ésszerűségének igazolása. Mindazonáltal – írja Karl Rahner – „az Istenről való ismeret igazságát – hogy valaki minek s kinek tartja Istenét –, egyszersmind szeretetének rendje vagy éppen káosza hordozza. A dolog nem úgy áll, hogy az ember először is semleges módon megismeri Istent, majd pedig eltöpreng azon, vajon szeretettel vagy gyűlölettel viseltessék az eképpen megismert Isten iránt. […] Isten konkrét megismerését már mindig is eleve meghatározza az, amiként az ember a számára adott dolgokat szereti és értékeli. A metafizikai megismerés sohasem szemléli tárgyát annak tulajdon mivoltában – »színről színre«, hanem csak a szubjektum saját transzcendenciájából ismeri meg, az ember irányultságaiból. Ennélfogva az ilyen metafizikai megismerést – egyfelől – nem irányíthatja kellőképpen maga a tárgy és – másfelől – ezért függ mindazon mozzanattól, mely transzcendencia konkrét módját és sajátosságát meghatározza.” (In. Karl Rahner: Az ige hallgatója. Vallásfilozófiai alapvetés. Gondolat Bp. 1991. 116-117.) Ebből is jól látszik, hogy az Istenről való bizonyossághoz (hit + tudás = pistis) szükség van a személyes szándékra (akaratra), tehát egy alapvetően nyitott szemléletmódra és magatartásformára. E személyes hozzáállás fontosságát hangsúlyozza Henri Boulad is: „Hányan vagyunk, akik nem hiszünk önmagunkban! Nem is akarunk hinni és ráhárítjuk az egészet Istenre. [...] Aki önmagában nem hisz, az Istenben sem hisz. Mert az istenhitet nem lehet csak úgy a »levegőből« venni, egy valahol »általában« létező Istenbe vetett hitként. A valóságban Isten nem cselekszik nélkülem. És mivel Isten bennem van, ezért benne bízni annyi, mint ugyanakkor önmagunkban hinni.” (In. Henri Boulad: A teljes élet titka. Korda. Kecskemét. 1998. 11.) Vagyis: „Istenben élünk és mozgunk”, s ha zörget az Úr ajtónkon, mi döntjük el, hogy beengedjük-e, ám szükséges, hogy mi is keressük Őt. („Zörgessetek és megnyittatik néktek.”) Az egészséges hit önmagunkban tehát Istenbe vetett bizalom alapfeltétele. („Isten ott állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé ismert szövegében.) Anyanyelvünk sem véletlenül mondja: aki hisz önmagában, annak egészséges önbizalma van. Ám a diszharmonikus önkép, a reális önismeret hiánya egyben az univerzális törvényekkel összhangban álló világnézet hiányára is vall. Azt, hogy a túlértékelt önkép, az egoizmus, az önhittség miképpen függ össze a világnézeti válság következtében realizálódó külvilági eseményekkel, jól példázza az emberiség történelme, illetve a két világégés. Madách Tragédiájának spirituális olvasatából szintén világosan kitűnik, hogy mi módon válhat a hit öncélú és destruktív rögeszmévé, vagy hogy hová vezet a Természettől, Istentől, a krisztusi hagyománytól eltávolodott és önvalójától megfosztott önző és korlátolt gondolkodás. Éppen ezért a keresztény hagyományőrzés sem merülhet ki formális rítusokban, hiszen az ortodox és konzervatív mintákból kibontakozó és az egységes, szakrális alapokat nélkülöző hit többé önmagában nem elegendő, hogy hozzásegítse az embert az Istenhez, a lét teljességéhez vezető útra való rátaláláshoz. Az Evangélium alapállásának megvalósítása először az egyén szintjén kezdődik, majd kis közösségek önszerveződésével folytatódik. Ha jól figyelünk, e folyamat már elkezdődött – az ószövetségi haragvó, hatalmat gyakorló istenkép helyébe az újszövetségi személyes Isten elgondolása lépett. Nem véletlen tehát, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.) E kérdés megválaszolásához tanítványi alázattal illik közelíteni. Ez az alázat azonban nem megalázkodást jelent, hanem olyan lelki és szellemi magatartást, amely a Lét alapállását, az ősi metafizikai hagyományt kívánja megismerni. Ehhez azonban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a hagyomány és tradíció kifejezéseket semmiképpen sem tanácsos felcserélnünk, hiszen a tradíció szokások, szabályok és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi Forrásból (Istentől) eredő spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi és hiteles metafizikája.

5.

„Bármit kértek az imádságban, megkapjátok.” – olvassuk Máté Evangéliumában. S a következőképpen ír József Attila Miben hisztek... című 1937-es versében: „Miben hisztek ti makacs égitestek, / hogy föllobogva / lángokkal egymásnak nem estek / csak kerülitek egymást óvakodva? // Szerelem tart-e, béke és igazság / titeket féken, / vagy pisla, hunyorgó ravaszság, / mely farkasszemet néz az ürességben?” Ám vajon tudjuk-e, mi is az a hit valójában, s miképpen lehet segítségünkre a keresztény hagyományban? „A hit a tudás egyik fajtája, tehát amit hiszek, azt tudom is” – jelenti ki Hegel egyik ifjúkori tanulmányában. Kirkegaard azonban arra jutott, hogy a hit nem tudás, hanem inkább akarat, mivel egyéni szándékot feltételez. Vajon igaz a kijelentés, hogy amennyiben hiszek például Istenben, akkor tudom is a létezését? Elfogadom-e a róla hallott információkat (az Igét) és elhiszem-e annak igazságát, amennyiben a hit hallásból és a Szentlélektől (fides ex auditu et Spirito Sancto) fakad? Rudolf Bultmann szerint ugyanis „csak az képes a szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat.” (In. Rudolf Bultmann: A hermeneutika problémája. Filozófiai hermeneutika. Bp. 1990. 110.) Mindazonáltal az idők során a pneumatikus istenkép fokozatosan áttevődött a logoszra, nagyon is indokolt a kérdés, hogy miképpen szerezhetek bizonyosságot a hallott ismereteim igazságáról? Ez alapvetően függ a személyes hozzáállástól. „A bizonyosság vállalása ugyanis – írja Tóth Tibor – döntés, s ennyiben lehet az akarathoz rendelni vagy hasonlítani. Ez így van többé-kevésbé a mindennapi életben is. Ezért azután a hit vagy meggyőződés sehonnan sem küszöbölhető ki, megelőzi a bizonyítást vagy cáfolatot is, és gyakorta rendíthetetlen vagy majdnem rendíthetetlen.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 40-41.) Így lehetséges, hogy az ember tiszta énjére és a világegészre vonatkozó, a tárgyi ismeret hátterében húzódó a priori tudás nem más, mint transzcendentális tapasztalat. S ez az a pont, ahol az ész és a hit találkozik. Az ősi hagyomány szerint a hit rendkívüli hatóerővel bíró mentális eszköz, melyet fokozatosan tanulunk meg tudatosan használni. A folyamat úgy működik, hogy saját mentális teremtő képességünk megalkotja a kívánt eredmény gondolati képét, ami azután – amennyiben vágyunk nem mond ellent az univerzum alaptörvényeinek, illetve a Gondviselés akaratának (vö. providentia: előrelátás) – letranszformálódik, „testet ölt” az anyagi síkon. Tehát minél jobban tudjuk összpontosítani gondolatainkat a kívánt célra, minél koncentráltabban vagyunk képesek tartósan látni az eredményt „lelki szemeink előtt”, vagyis – fenomenológiai kifejezéssel élve – minél hatásosabban tudjuk intencionálni tudatunk az általunk képzeletben teremtett valóságdarabra, annál nagyobb eséllyel realizálódik a vágyunk. A gondolat teremtő ereje ugyanis közvetlen hatással van érzelemvilágunkra, ahonnan már csak egyetlen lépés a tettre ösztönző motiváció létrejötte. (A hiány is úgy válhat teremtő erővé, hogy kitöltése végett tudatos vagy tudatalatti mentális energiákat mozgósítunk, melyek végül fokozatosan leképződnek az ún. hétköznapi élet szintjére.) Tehát a hit ereje a koncentrált gondolat ereje, ami kialakítja a belső képet önmagunkról, életünkről, világképünkről. Gyakori probléma azonban, hogy valamely tartósan negatív gondolati kép (s a köréjük épült érzelemvilág, felfogás és magatartásforma) tudat alatt működő kétely formájában akadályozhatja a tudatos mentális elképzelés megvalósulását, s ebben az esetben e látens és rejtett hit hiánya önmagunkban és sikereinkben – akár évszázadokon is átívelő – gátló tényezővé válhat. Többek között ezért fontos hangsúlyozni a hit és a tudás egységének (mint bizonyosságnak) a fontosságát. A racionális ész szabályait követni próbáló nyugati elme azonban kételkedik a transzcendens és belső, intuitív tudás valóságosságában, s megpróbálja saját hatásterületén belül magyarázni a világ dolgait. Mindazonáltal a világról való tudásunk elsődleges tapasztalata nem feltétlenül racionális. A ráció mindenhatóságába vetett hit következtében tudásunk csupán „rész szerint való” lehet, pontosabban a valós gnózis helyébe egy rögeszme, míg az igazi hit helyébe a vakhit és az önhittség lép. A tudatos hit ugyanis nem más, mint az összpontosított gondolat ereje, biztos tudás, megingathatatlan belső bizonyosság. „Valamiben hinni tehát annyi, mint gondolatban felépíteni, vagyis teremteni, aztán kitartani a gondolat mellett és kételyek nélkül teljes belső biztonsággal tudni, hogy a kívánt eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik.” (In. Balogh Béla: i.m. 141.) Ez az a bizonyosságban megszilárdult hit, melynek hiányára Jézus is utalt, mikor Péter elindult felé a vízen, majd az erős szél láttán megijedt s merülés közben félelmében felkiáltott, hogy „Uram ments meg!”, melyre Jézus azt felelte, miután kinyújtotta felé a kezét és megfogta: „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Máté 14:26-31) A kulturális emlékezet, a neveltetés, a környezet hatása – amint arra a modern tudomány is rámutatott – szinte észrevétlenül képes struktúrákat rögzíteni a tudatalattiban. Ám ha tudatalattink egy természetes, metafizikai hagyományra épülő világlátásra van hangolódva, akkor a vallás (ami valójában az Istennel való kapcsolat folytonosságát jelenti) a vallásos érzület ténylegesen is mindennapi életünk részévé válhat. Az egzisztenciális vákuum, a létbizonytalanság, s az ebből fakadó kimondatlan félelem helyét átveszi az „Istenben élünk és mozgunk” tudatalatti meggyőződése, s hétköznapi tapasztalattá válhat a Gondviselésbe, az élet teljességébe, értelmébe és céltudatosságába vetett ősbizalom, melyet istenhitnek nevezünk. A világ és a természet valódi alaptermészetének megértése ezen a ponton alkot szerves egységet világnézetünkkel, melynek tisztázása által tudatos és érdemi lépéseket tehetünk az istenalakú hiány kitöltése, valamint életünk személyes beteljesülése felé. Egyáltalán nem közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Más szavakkal: amennyiben harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, akkor mindenekelőtt saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Más szavakkal: a hit, remény és szeretet hármas egysége legyen bennünk az a megszentelt bizonyosság.

Napjainkra tehát egyre nagyobb az írástudók felelőssége és hite. Babits Mihály Üzenet és vallomás című 1932-ben írt esszéjének egyik részletével zárjuk írásunkat, melyben a következőképpen ír az írástudók felelősségről: „Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódítja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van.” (In. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II. Bp. 1978. 369.)

Muhel Gábor

Tovább olvasom