Hullámvasút

Az élet olyan, mint a hullámvasút, amikor felfelé haladunk, izgulunk, arcunk kipirul, feszültségekkel telve várjuk, hogy elérjük a csúcsot, ahonnan tágra nyílt tekintettel nézünk körbe és próbálunk minél több látványt belesűríteni abba a pillanatba, míg a kocsi átbukik az emelkedőn és az út lejtővé alakul, ahol sikítva, rémülettel markoljuk a karfát, szorosra csukjuk a szemünket és időnként még vicsorítunk is a megerőltetéstől. Majd a végén, jön a megkönnyebbülés, a kocsi lassítva gurul még pár métert, mi pedig, mosolyogva vagy még az emlékek hatása alatt kicsit kábultan tekintünk vissza a megtett útra és szeretnénk újra átélni, újra csinálni az egészet, most már tapasztalatokkal felvértezve, sokkal bölcsebben, de... Nincs több kör.

Megszületünk, és tiszta lappal indulunk. Elölről kezdhetjük az építkezést, a tanulást, a tapasztalásokat. Minden rajtunk múlik. Rajtunk múlik, hogy mennyit tanulunk és a tanultakat mire használjuk életünk során. Építhetünk számunkra élvezetes pályát. Változatosat, ahol az emelkedők és az utána következő lejtők egyaránt egészséges izgalommal töltenek el bennünket. És mindezt olyan helyre, ahol a magaslatokra érve, örömmel tekinthetünk le az alattunk elterülő tájra.

Ezzel szemben, az is lehet, hogy mégsem tanulunk semmit, vagy a tanultakat nem használjuk semmire. Ezzel viszont azt érhetjük el, hogy életünk hullámvasút pályájára egyre hosszabb és egyre meredekebb lejtőket építünk. A táj körülöttünk kiszáradt puszta lesz. Az életünk lassan, folyamatos szorongássá, rettegéssé válik és már a nehezen elért emelkedőkön eltöltött idő sem elég arra, hogy fellélegezzünk, hogy a csúcson, ahol ismét süllyedésnek indul a kocsink, vidáman nézzünk körbe. Még fel sem fogjuk, hogy felértünk, és máris elindul a kocsink lefelé.

A döntés a miénk. Hogy milyen pályát szeretnénk és az, hogy kit viszünk magunkkal a kocsinkban, csak rajtunk áll, senki más nem döntheti el helyettünk.

Címkék: Barti Magdolna, Olvasói-Alkalmi szerzők cikkei