Én, magam soha életemben nem voltam templomba-járó ember. Egyszerűen nem szerettem sem azt a hangulatot, ami egy templomból árad, sem a vallási énekeket, sem a papokat, akiket azért nem szerettem soha, mert túldíszített ruhákat öltöttek, nem szerettem a hangjukat, a „mézes-mázos” ... imára szólító szavakat, és egyáltalán: Nem lett belőlem hívő. Olyan értelemben biztos nem, ahogyan emberek tömege válik hívővé: családi hagyományként (muszájból).
Amúgy pedig – Mi az, hogy „amúgy?”– teljes lényemmel Isten-hívő lettem. Másképpen. (Az én életemben mindig, minden a „másképpen” jegyében telik.... csak tudnám: miért?...)
Tehát: Hinnem kell Istenben, mert egyszerűen nem tehetek mást! (Valójában nincs ember a Földön, aki ne lenne Isten-hívő, mert – éljen bárhol, bárhogyan – egyszerűen nem kerülheti meg Istent.
Albert Einstein is kénytelen volt rájönni: Nincs más út! (Pedig, ha valaki, ő aztán realista volt.)
Az, hogy lehet-e Isten nélkül élni, általában azokban vetődik fel, akik létük során súlyosnak tetsző sérelmeken esnek át, akik elhitték, lehet Isten nélkül élni, akik, a lét parazitái, bűnözők, szexuális-kicsapongók, egyebek...
Természetesen ők sem „Isten-telenek”, csak nem veszik észre, mi is történik velük?
Miért gondolom azt, hogy – teszem azt: én észreveszek dolgokat? Ha észre is veszek, mi a jelentősége? Mi a jelentősége a magam vagy mások számára?
Isten nem határoz, nem dönt, nem kímél, nem óv, nem társalog, nem veszít el, és nem kelt életre holtakat…
Isten: VAN. Ha szerencséd van: Te is „lehetsz”... A létezésnek egyfajta örömünnepnek kellene lenni! (de nem az...) Miért?
A távolság, amely nem metrikus, hanem lélekbeli, dönti romba az amúgy szépen induló életedet. ( Szépen indul?...)
A távolság Istentől mindig annyi, amennyi Te vagy. A közelség hozzá pedig mindig annyi, amennyire el tudsz távolodni a gyarlóságaidtól.
U.I.: A kérdés újra az: Lehet-e Isten nélkül élni?
Éva 
