A fényevésről

Mostanában többször felmerül ez a szó, különösen olyan eseteknél, amikor a média hullámain szárnyra kap a rémhír, (ami persze hatalmas hírértékkel bír, ellentétben a pozitív tudósításokkal). Az ilyen hírekre mindenki hamarabb felkapja a fejét, akkor lehet szörnyülködni, mert valakit éppen azzal gyanúsítanak, hogy halálra éheztette a gyerekét, vagy hasonlók, ennek ellenére valójában nem sokat tudunk magáról a fényevésről.

(Javaslom olvasásra „A lótusz szirmai” első részében megjelent írásaimat: Rezgésszint, Fényemberek vagyunk és a Minden mindennel összefügg című fejezeteket)

Azt már évekkel ezelőtt hallottuk, hogy Indiában egy guru 36 éve fénnyel/energiával táplálkozik, avagy lótuszülésben ül, meditál, és „csak úgy” létezik. A teste valójában él, de nem kommunikál. Természetesen arra már nincs lehetősége, hogy a „normális” életbe visszalépjen.

Azért szívesen megnézném, személyesen szeretném látni ezt a gurut…

A böjtölés, vagy a teljes éhezés számunkra sem ismeretlen fogalom, sőt a vallásokban ma is gyakorolt tevékenység, pl. ha a húsvéti nagyböjtöt említem, mindenki tudja, miről beszélek.

A böjtölésnek többféle formája is van, ahol leginkább valamelyik étel kerül tiltólistára, pl. többnyire a hús, de néha a szilárd ételek is kitilttatnak (lásd léböjt-kúra), vagy éppen mennyiségi korlátozás lép életbe…

Az ősi szent iratokban olvashatunk a szentek aszkétikus életmódjáról, közülük többen is rövidebb-hosszabb ideig képesek voltak étel-ital nélkül élni, böjtölni, legfeljebb az oltáriszentséget vették magukhoz, bár a böjt számukra a legtöbb esetben inkább a mértéktartást jelentette.

Az ma is előfordul, hogy a vallás keretein kívül ráböjtölünk valamire, amit nagyon szeretnénk elérni, és ha negyvenkét napon keresztül tesszük azt, de legalább mondjuk hét egymást követő pénteken át, a kívánságunk megvalósul. Ez pedig a belévetett hit miatt történik meg, nem beszélve arról, hogy e kívánságunk mindenekfelett áll, egyfolytában a gondolatainkban tartjuk, s iszonyú erős érzelmeket táplálunk iránta. Ezért valósul meg. A gondolat beindítja a teremtő folyamatot.

De mit jelent a fényevés?

Olybá tűnik, hogy a spiritualizmus terjedésével, vagy inkább az eredendő önvalónkhoz való visszatéréssel, azt is mondhatnám, a rezgésszint emelkedésével előtérbe került egy újabb őrület, ami egyre inkább hódít, talán divat lett a fényevés?

A fényevők úgy vélik, képesek táplálkozás nélkül is létezni.

Vajon tényleg fennmaradhat az anyagi test puszta szellemi táplálékkal?

(Mindazonáltal nem elképzelhetetlen, de erre még később visszatérünk.)

Nézzünk néhány elméletet, melyre bárhol rábukkanunk, ha a témáról szeretnénk megtudni valamit:

A fényevéshez hasonló hit a hinduizmusban is megjelent, melynek hívei állítják, nincs szükség ételre, sőt, esetenként még vízre sem, mert az ember képes pránával, azaz életerővel táplálkozni.

Valójában az energiatestünk a minket körülvevő mátrix mezőből táplálkozik. Tudjuk, hogy étel nélkül néhány hétig, ital nélkül néhány napig, levegő nélkül néhány percig, de e nélkül az energia nélkül csupán néhány pillanatig élhetünk csak. Vagy netán ez is a megrögzött ego illúziója?

Az Ájurvéda szerint az ember képes a napfényből energiát nyerni. Erre utal a fényevés szó, ami azt jelenti, hogy a fény a táplálék forrása.

A tudományos közvélemény a fényevést egy potenciálisan halálos áltudománynak tartja, hiszen sok híve halt már éhen.

A táplálkozástudomány azt állítja, hogy a tartós éhezés kiszáradást és halált okoz. Utánpótlás hiányában ugyanis a test saját magát emészti fel. Kiürülnek a glikogénraktárak, leépülnek az izmok, a testzsír, a csontok és legvégül az idegrendszer.

A fényevők ezzel szemben azt állítják, hogy amikor semmit sem esznek vagy isznak, testük nem a tartalékokból él.

Ezt legtöbben nem hiszik el, enyhe iróniával nyugtázzák:

„Na, persze, s mikor nem látják, annyit eszik, amennyit nem szégyell.”

Ki tudja bizonyítani, hogy aki azt állítja magáról, fénnyel táplálkozik, az tényleg azzal, vagy eszik is?

Ismertem egy hölgyet, aki (szerinte) néhány napig fénnyel táplálkozott, de mondjuk úgy, inkább ráböjtölt valamire. Igencsak emelkedett lett eközben, az éhezés halál közeli élményekkel ajándékozhat meg, de szépen lefogyott, jártányi ereje sem sok maradt és csak fokozatosan tért vissza a rendes étkezésre. De visszatért és ivott is közben! Tehát az nem „rendes” fényevés volt.

Akkor mégis, hogyan képzeljük el gyakorlatban a fényevést?

Azt gondolom, nem érdemes túlzásokba esni. Ha egyszer van anyagi testünk, nyilván táplálni kell valamilyen anyaggal. S valljuk be, nem sokan jutnak el arra a szintre, hogy képesek legyenek pusztán a körülöttünk lévő energiából táplálkozni.

De térjünk csak vissza megint ahhoz, hogy mi az anyag?

Az anyag nagy sűrűségű energia.

„A fizikai testek manifesztációja az információs mezők egy csodája. A felgyorsított anyag maga az energia, és a lelassult energia megnyilvánulása az anyag. Az információ maga dönti el, hogy éppen milyen alakot ölt.”

A fény is kettős természetű, egyszer anyagi részecskéi vannak, máskor hullám természete van. A kvantumfizika bebizonyította, hogy önmagában az anyag valójában nem is létezik, mint princípium, hiszen minden energia.

Az anyag meghatározott helyen nem létezik, de tendenciát mutat a létezésre. Ha az anyagot egyre kisebb  és kisebb részre osztjuk, egyszer csak eltűnik. Úgy tartják, legkisebb anyagi részecske nem létezik, vagyis az anyag a végtelenségig bontható (bonthatatlan), a hullámtermészetű energia állóhullámmá alakulva anyagi tulajdonságokat mutat (a hindu tanítások is ezt állítják).

Az atom különböző energiájú állóhullámokból tevődik össze. Az atomok molekulákba szerveződhetnek, a molekulák az élő és élettelen anyag alkotórészei, ami azt jelenti, hogy egy kő, egy virág, egy gépkocsi, egy ház, sőt az állatok és az ember is állóhullámok többszörösen összetett halmazaiból áll.

Mitől érezzük az energiacsomagot anyagnak?

A Pauli-féle kizárásos elv magyarázata:

Wolfgang Pauli (1908-1958) osztrák származású svájci fizikus bebizonyította, hogy egyetlen atomon belül nem létezhet két teljesen egyforma elektron. Egy bizonyos tulajdonsággal rendelkező elektron kizárja, egy pontosan ugyanolyan elektron jelenlétét. Így, ha két atom azonos nyilván vannak benne teljesen azonos elektronok, protonok és neutronok. Érvényre jut a kizárási elv és az azonos típusú és energiájú állóhullámok anyagi tulajdonságot mutatnak egymáshoz viszonyítva.

A testünket alkotó anyag és a bennünket körülvevő anyag ugyanaz az energiafajta. Valahányszor valamit anyagként érzékelünk, összehasonlítunk két hasonló hullámsávot. Ebből a szempontból az anyag nem más, mint egy viszonylag széles és összetett hullámsáv, ami állóhullámokból áll, és csak akkor mutat anyagi tulajdonságokat, amikor ezt a hullámsávot összehasonlítjuk önmagával.

(Balogh Béla "A végső valóság").

A magasabb dimenziók folyamatainak mérése jelenleg emiatt nem lehetséges. Az általunk érzékelt világ rezgésszámának méréséhez magasabb rezgésszámú mérőeszközre lenne szükség, mint az anyagi világ rezgésszáma, mert a mérés egy összehasonlítás és csak akkor lenne mérhető, ha vele azonos rezgésszámot tudnánk létrehozni, hogy anyagi természetűvé váljon. A fizikai világban lehetetlen a fizikai világra jellemző rezgésszámnál magasabb rezgésszámmal rendelkező mérőműszert létrehozni. Ez a paradoxon bizony még megoldásra vár.

Az anyag tehát, bármennyire is annak érzékeljük, nem szilárd, mert nem is anyag, Az egész egy olyan folyamat, esemény, történés, melyet a gondolataink által beindult folyamatok hoznak létre, vagyis pillanatról pillanatra a tudat teremti meg az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú energiák harmonikus összhangja hozza létre.

A tudat a teret érzékelhető anyaggá rendezi. Más szóval az irányított gondolati energiával teremtünk…

A három sík (test, lélek, szellem)  összetartozása olyannyira szoros, hogy csak a mi korlátolt fizikai elménk részére tűnik külön részeknek. A test,  lélek, szellem nem egymás fölött, alatt- vagy mellett helyezkedik el, hanem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik. Az ember egy multidimenzionális lény, amelyből érzékszerveinkkel csupán a fizikai testet érzékeljük, de azért tudjuk, hogy él ott benn még valaki…

Nos tehát, ha a test-lélek-szellem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik, akkor elképzelhető, hogy az anyagi táplálék helyett fénnyel is fenntarthatjuk a létezését, méghozzá azzal az energiával, aminek a rezgése hasonló lényünk frekvenciájához. Azaz a tudatunkkal, a gondolatunkkal irányítanunk kellene a minket körülvevő tér energiáját.  Ehhez azonban rezgésszintileg, és szellemileg is elég magas frekvencián, úgy is mondhatnám, a feltétel nélküli szeretet frekvenciáján kellene rezegünk.  

Vajon hányan értük el ezt a szintet itt a Földön?

Éppen ezért azt gondolom, aki idáig jut, az megérzi önmagától, hogy mire van szüksége, ezt senki más nem döntheti el helyette, nem erőltetheti rá, és még önmagát sem erőszakolhatja erre…

Lelki szemeim előtt el tudom képzelni a magas szinten rezgő embert, amint álló nap meditál és a környező fényből táplálkozik, hiszen mi magunk is fényből vagyunk. Mert az energia, amiből testünk is felépül, fényt bocsát ki, hangot ad és illata is van…

Ám ez a lény már eléggé elszakad a fizikai valóság illúziójától…

Vajon, ember-e még az, aki eléri ezt a szintet?

Brátán Erzsébet

Tovább olvasom

Szextársadalom, avagy „Az elemi tévedés apokrif és perverz múzeuma.”

Gondolatok A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című könyv elé és mögé

1.

Széljegyzet: Rossz magyar vagyok. Én az egyént, a kiscsoportot, a közösséget kérem számon sorsának alakulásáért és nem a mindenkori hatalmi rendet, melyet ez előbbiek életük és körülményeik alakulásáért felelőssé tesznek, és melyet uralkodni engednek létük felett. Hozzáállásom, témához közelítésem így fordított és éppen ellentmond a társadalom többsége által képviseltnek, ennél fogva társadalomellenes, deviáns, legalábbis jelen viszonyok között, mivel az ősi kultúrák nézeteivel ellenben megegyezik.

Még tavaly lehetett olvasni a Metropol napilap hasábjain a családon belüli erőszak témaköréről. A parlament kevéssel ez után vitázott-e kérdés tekintetében, néhány politikusi megnyilatkozás heves, felháborodott visszhangot keltett a témát követő és e tekintetben megnyilatkozó érintettek körében, a különféle fórumokon többen felemelték hangjukat az elhangzottakkal szembehelyezkedve. A vita a családon belüli erőszak oki tényezőit és az ezekre adható, szükséges, kivitelezhető kormányzati, valamint általános emberi reakciót volt hivatott kikutatni.

A vitából kiindulva – és kellő alapossággal átgondolva a kérdést, egyébként is – világos, hogy a családon belüli erőszakért nem kizárólagosan a modern nő hagyományos női szerepekkel való szembehelyezkedése a felelős, ám a család ellen elkövetett, latens módon érvényre jutó erőszakra vonatkozóan nyilvánvalóan, egyfajta módon számon kérhető.

Herczog Mária szociológus szerint: „A családon belüli erőszak végzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden réteget érint. A karrierhez, végzettséghez annyiban lehet köze, ha a bántalmazó számára félelmetes, hogy egyenrangú a másik fél… a legszegényebb országok mellett ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nő és a férfi egyenrangú, és a gyermekvállalás nem toloncolja vissza a nőt a konyhába. Ahol egyenlő munkamegosztás van az apa és az anya közt, ahol napközbeni, hétvégi, iskola után ellátás és a családbarát munkavégzés feltétele is kialakult, ott születik sok gyerek.”

Ez a kijelentés sorozat, vagy inkább a vázolt tendencia nem számol több tízezer év emberi hagyományával (de legfőképp a modern piacgazdaság nemek számára állított „láthatatlan” csapdájával)!

A történelem folyamán ugyanis azok a társadalmi rendszerek működtek hosszútávon jól és stabilan, melyekben a férfi és nő egyenlő félként volt jelen, de nem a karrierépítés szempontjából, hanem hagyományos, ösztönös szerepeik ellátása által, kiegészítve egymást, lelki, spirituális és materiális kötelességeiket tekintve. Ettől eltérni csak súlyos történelmi következményekkel lehetett és lehet. Az emberiség története pedig nyomasztó, időről-időre kétségbe ejtőbb állapotokat mutató válságtörténet, melynek alakulása a férfi és a nő viszonyrendszerére alapul.

A pusztán a férfi szerepekért versengő férfi és nő párharca által működtetett társadalom fizikai, mentális és spirituális szinten bukásra ítéltetett – a két létrészre szakadt lélek nem tarthatja fenn létét harc által. Az ilyen a férfiakra természetellenes módon női szerepeket kényszerít, a női szerepkört pedig kilopja a világból, pótolhatatlan hiányt képezve ezzel.

Ahogy a nő a világ lelke, szülő és őrző anyja, úgy a férfi a világ teste és építményének tartóoszlopa. A nő természetes szerepei és lelki felelőssége elhagyásával a világot hagyja magára! A lélek nélkül, anya nélkül maradt világ pedig éppen olyan, mint amilyenben élünk! Nincs oltalmazója, nincs védőszentje.

2.

Látnunk kell, hol tartunk most! A modern társadalmi berendezkedés egyetlen, még érvényben lévő rendezőelve a pénz lett (Müller Péter). Az egyén viselkedésére – legyen akár nő, akár férfi – közvetett, vagy közvetlen módon a pénzvilág irányítóinak szándéka hat. Ebben a helyzetben hiszi azt, hogy önálló, szuverén individuum, aki saját akarata szerint cselekszik, noha viselkedését, tetteit, gondolkodásmódját valójában nem maga választja: beleszületik egy adott gazdasági érdek szerint vezérelt társadalmi közegbe, mely kitűnő alapossággal gondoskodik arról, hogy az érdekterületébe került egyént fel is nevelje a maga számára. Ebben a helyzetben a nő és férfi többé nem más, mint pusztán rendszerépítő elem, funkcióval bíró gazdasági eszköz.

Ahhoz, hogy ennek súlyát megértsük, és a jelen társadalmi berendezkedését átlássuk, fel kell vázolnunk a kialakult helyzet oki tényezőit: A XX. századi feminista mozgalmak, a női egyenjogúság kivívása nagy befolyással bíró pénzemberek egyszerű marketing fogása volt. A kifelé társadalmi megújulásnak tűnő, régi rendet leváltó világesemény valódi célja az új piaci szegmens, a „vérfrissített” fogyasztói bázis kialakítása volt, hiszen a nőket, mint frissen „kitermelt” vásárlói bázist a kereskedelem teremtette meg. A vevőkör frissítése által megjelenhettek a kifejezetten nőknek szánt, ezt a réteget kiszolgáló termékek, így a feminista mozgalmak anyagi támogatása az azt finanszírozó befektetőknek jövedelmező, óriási hasznot hozó vállalkozásnak bizonyult. Jelentős társadalmi előrelépést hosszútávon azonban nem eredményezett, sőt, inkább a visszaesést, a családok felbomlását, az individualizmus térnyerését segítette elő. (Ez a megállapítás az egyes történelmi korokat és társadalmi folyamatokat végigkövetve kielégítően leellenőrizhető, lásd.: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába.) Az idő, mint tényező e helyzetet csak fokozta.

A jelen társadalmi valóságára is igaz, hogy a felnövekvő generációk tagjai generációról-generációra egyre kevésbé ismerik és alkalmazzák a férfi és női szerepmodellek hagyományos szerepköreit, a család, mint társadalmi egység értékét elvetik. Nem alakítanak ki tartós és monogámiára ösztönző kapcsolatokat, nem vállalnak gyermeket, nem értenek a házi és háztáji feladatokhoz. Nemtelenek, szinglik, egyenpolgárok, akik karriert építenek és szolgáltatásokért fizetnek. Kereskedők. Élet- és sorskufárok, irányított fogyasztók.

3.

E gondolatsort fűzi tovább Szatmári Jenő István (vagy jelen esetben J.I. Sathmarajana), aki A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című kötetében a fentieket a jelenre és elsősorban a magyar viszonyokra alkalmazva fejti ki a jelenség szociológiai, erkölcsi és biológiai vonatkozásait. Mint a szerző más munkái esetében is sokszor, lehet, hogy itt is az alcím a beszédesebb: Férfi-nő viszony a pénzuralom árnyékában – jelezve a minden körülmények között érvényes meghatározottságot.

Miből indul ki ez a könyv? Röviden: BAJ VAN! A férfival? A nővel? A könyv tanulsága szerint valahol mindkettővel. De mielőtt értekeznénk a kötetről, érdemes a hátlapon található szerzői útmutatást előrebocsátani:

„Könyvünk alcímét kéretik komolyan venni! Nők ne olvassák el! Mert többségük nagyon föl lesz háborodva! Hiszen a könyv szerzője amellett, hogy a nőkért, az ő érdekükben ír, nagyon sok női praktikát, színészkedést, megjátszást leleplez, igen goromba, szókimondó módon. És ezt egy nő sem szereti, hiszen a rejtélyesség, a színjátszás az egyik legfontosabb fegyverük a nemek örök háborújában. Feminista értelmiségi hölgyek pedig kifejezetten háborút fognak indítani a szerző fölkutatására, megbüntetésére, mert az már mégiscsak túlzás, ha valaki úgy védi a nőket, hogy közben a férfiaknak is jogot követel: a szexuális rabság helyett az őszinte partnerség jogát! Itt és most, Magyarországon, a XXI. század elején. Lehet, hogy a szigorúan vallásos emberek is neheztelni fognak a könyvért, mert olyasvalamiről ír szokatlanul őszintén, a szexről, a gyönyörről, ami szerintük sérti a tízparancsolatot…

…Megnyugtatásul: nem nekik íródott mindez. Nem kell elolvasniuk. Viszont sok millió férfi számára igen hasznos »kézikönyv« lehet.”

Nos, miről is szól ez a könyv? Röviden a felső tízezer néhány szerencsés helyzetű, a gazdasági életben befolyásos szereppel bíró tagjának nők számára állított gazdasági kelepcéjéről, melynek következtében a nőtársadalom – tisztán szociológiai megalapozhatósággal – direkt vagy latens prostitúcióra kényszerül, rákényszerítve a férfitársadalom nagyrészét az ezzel járó következmények elviselésére. Mögöttes (hozzátéve, hogy a modern kultúrában elfogadható indokként ezt hozhatjuk fel) okként a biológiai meghatározottság érhető tettem.

A „történet” alapjai a család vonatkozásában: a gazdasági előrejutásában és így életesélyeiben ellehetetlenített nő anyagi gondoskodásra szorul. Mivel fiatal éveiben élni, szórakozni akar és az ehhez szükséges anyagi feltételeket önmaga megteremteni képtelen, a felső tízezer tagjaiból igyekszik magának párt választani, aki által biztonságérzetét és igényeit ki tudja elégíteni. Ez a szintén csupán kalandra, szórakozásra vágyó vagyonos réteg tagjai számára kifizetődő befektetés. De ugyanez a kaszt házasodni bizony nem akar, megunt játékszereit pedig fiatalabbra cseréli. Így a nőnek lassacskán új „fedezeti forrás” után kell néznie és legfőképpen a középkategóriás „ideális férjelölt” szekcióból. Ha jól választ, olyan férfit talál maga mellé, aki nem hagyja el, van elegendő jövedelme ahhoz, hogy a nőnek kényelmes, problémamentes életet biztosítson, ugyanakkor munkája miatt keveset van otthon, lehetőleg nem vágyik gyerekre és egyébként sincsenek nagy igényei, de legfőképpen elfogadja, hogy mindez az „ideális férj”-től elvárható erkölcsi kötelessége. Cserébe a nő hajlandó esetleg neki gyerekeket szülni, kérve vagy kéretlenül nemi életet élni, megházasodni és 2-3 évig kitartani mellette, a válást követően pedig a vagyonelosztásból kivenni a részét. E tartós befektetés után aztán a nő vagy a szingliéletet választja, vagy újabb partnerkapcsolatokba ugrik. Röviden tehát ez a viselkedési modell vázolható a hölgyek oldaláról a gazdaságilag „partiképes” férfiak szekciójára vonatkoztatva, megalapozva ezzel a családi élet ma ismeretes viszonyait.

Igen, ám, de mi érvényes a férfitársadalom fennmaradó, annak többségét képező halmazára, melyet a nők a fentiek okán elutasítanak, figyelmen kívül hagynak? Hogy a szerzőt idézzük: „A többi srác hiába okos, hiába tehetséges, hiába játszik jól hangszeren, ír szép verseket vagy jó sporotló, ha nincs elég pénze, akkor egy-egy nyári  estén még csak-csak szóba jöhet, de hideg őszi-téli éjszakákon már végképp nem. Az ilyenek maradnak azoknak a csúnyácskább lánykáknak, akiknek szintén nincs pénzük (a családjuknak sincs) menő szerelésre, fodrászra, kozmetikusra. Így fiú- és lányoldalról egyaránt hamar »kihullik a férgese…«”

És, hogy mi a szerző reakciója minderre? „Mármost lehet mindezért a nőket hibáztatni, kedves férfitársak, csak minek? Ezt a helyzetet nem ők teremtették, ők csak elfogadják és élnek vele. Velük viszont visszaél az a maroknyi kéjéhes dúsgazdag, aki csúcsszinten a haszonélvezője mindennek.

Az abszolút kárvallott természetesen az összes többi férfi.”

Könnyen előfordulhat, hogy ennél a pontnál pillanatokra, vagy akár percekre is megállunk és elgondolkozunk, vagy egyszerűen csak tanácstalanul elmélázunk.

 A jó hír viszont, az, hogy mint minden hurokból, látszólag ebből is van kiút:

Tanuljunk meg gyönyört okozni és valódi szerelmet adni a nőknek! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kívánatos nőt magunk mellé köthessünk! – véli a szerző, és ehhez is kíván kulcsot adni könyvével.

A „történet” alapjai az egyén vonatkozásában: Ha a nő boldogulása, előrejutása elősegítése érdekébe nem a családalapítást választja, másként lehet hasznára a felső tízezer kelepcéjének. Szépségét, fizikai adottságait kihasználhatja a média, a szórakoztatóipar, vagy a szexipar területén is. Modellmunkát vállalhat, színészkedhet, újságok címlapján vagy reklámokban szerepelhet, táncolhat, énekelhet, vetkőzhet, neki tetsző összegért kamerák előtt eladhatja bájait, minden megtehet, amit nem szégyell, sőt arra lett szocializálva, hogy ne szégyeljen semmit. A kondicionálás, „szinten tartás” pedig folyamatos. A modern világ és legfőképpen az „ipart” irányító réteg azt üzeni a nőnek: mindent megkaphatsz, ha odaadod magad, és minél többet adsz magadból, annál szabadabb, boldogabb, és persze gazdagabb lehetsz (hogy aztán megvásárolhasd a szintén általunk előállított élvezeti, szépségipari és más szempontból lényeges, „számodra teremtett” cikkeket). Itt tehát ugyanaz működik, mint a családok esetében, csak a célközönség másik oldalát, az erre igényt tartó férfiakat kerülőúton találja meg a „haszonélvező”.

Szerzőnknek erre is van megoldása: „…ne szégyelljünk »konzervatívak« lenni. És fordítsuk vissza az idő kerekét (Úgyis: rossz irányba gördül). Tegyünk azért, elsősorban mi, szexrabszolga férfiak, hogy a gyönyörszerzés maradjon emberi, lehetőleg négyszemközti cselekvés, legyen kölcsönös és főleg piacmentes! Ezzel ugyebár a »haladás csúcsa«, a szabadpiaci verseny ellen lázítunk-lázadunk, de tudunk-e jobbat?”

Azaz, egyfajta erkölcsi, gondolkodásbeli megújulást, vagy inkább visszakanyarodást szorgalmaz a szerző. Hogy a fenti modellek miért működhetnek, arra a válasz viszonylag egyszerű: a férfinak biológiai (és én bízom benne, hogy minden modernitás ellenére, ha látens módon is, de legalább annyira lelki) meghatározottsága alapján kell a nő, a hölgyek pedig egyenjogúságra, partnersége, vagy éppen egyszerűen szabadságra és biztonságra vágynak. Ki-ki a maga módján igyekszik ezt biztosítani jelen társadalmi viszonyok között.

Az eredményt látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Nem jó ez így. A megoldás mindkét fél részéről nagyobb együttműködési készséget kíván, az egyes nemek képviselőitől pedig egyik oldalról tudni a nőt értően szeretni, másik oldalról visszavenni a szabadosságból és az „önértékesítésből”.

4.

Nő és férfi egymáshoz való visszatalálásának kulcsa jelen helyzetünkben tehát a teremtés, a valódi szerelem és szeretet helyreállítása, a kölcsönös lelki és fizikai gyönyörokozás, valamint a nemek, az élet és a mindenkori erkölcsi értékek irányába mutatott tisztelet és meg nem alkuvás!

 Ha jobban belegondolunk, jobb eszközt a feltétel nélküli szeretetnél egyikünk sem tud. Az embert szeretni kell, s ahogy tudjuk: a nő addig szép, amíg szeretik. Hogy a feltétel nélküli szeretet és az örökké tartó szerelem létezik-e? Igen, létezik. Nem is okvetlen rossz helyen kerestük eddig, talán csak rossz módon.  Hasonló a szülői szeretethez, de mégsem ugyanaz. Hogy honnan fakad, nem tudjuk, de ez nem is érdekes. Egy biztos: lelki társ kell hozzá. Sors-történeti társ, aki nem biztos, hogy a mindennapok legjobb társa, de úgy gondolunk rá, mint a lelkünk másik felére. Ő az, akiről tudomásul vesszük: ha őt bántjuk, olyan, mintha magunkat bántanánk.

E cél megvalósításához a szerző fizikai síkon tesz hozzá. Ami bár önmagában nem teljes, a probléma gyökeréig ható megoldás, de a kezdő lépések megtételében döntő szerepe lehet. Egy elanyagiasodott, materialista felfogású világban ugyanis a fizikai síkról kell és lehet közelíteni a lelki sík felé. Ha férfi és nő megtalálja összhangját a fizikai síkon, lelki helyzetük is automatikusan az emelkedés irányába kezd hatni ezzel esélyt kapva arra, hogy természetes, ösztönös helyzetébe lendüljön, ez pedig hosszútávon a társadalmi viszonyok rendeződését is elősegíti.

Ami mindenképp e kötet javára írható: olvasmányos, gyakorlatias, empatikus anyag. Valóban és kifejezetten a modern idők férfitársadalmához szól. A szexuális élet, a férfi és női nemi viselkedés új keletű és aktuális problémáit tárgyalja sorra egyszerű, követhető magyarázatokkal. Bár a könyv szerzője nem szakavatott nőgyógyász vagy szexuálpszichológus – tapasztalatait körülbelül 400-600 nővel folytatott viszonya alapján írja le –, mégis erősen azt a benyomást kelti, hogy hihetünk neki. Miért? Mert a szerző személyében és írói hozzáállásában itt és most, jelen téma kapcsán érvényre jut minden olyan tulajdonság- és szempont együttes, ami a tapasztalat alapján a hiteles műhöz vezet: saját, átélt tapasztalatok alapján szól (nem elméleti kutatómunkára alapoz), rendelkezik a helyes következtetések levonásához szükséges és elégséges szociológiai hajlammal / beállítódással, szereti a témát (vagyis a nőt és az örömszerzést), rendelkezik a téma szimpatikus és érthető átadásához elengedhetetlen kifejezőkészséggel, nem fűződik érdeke gondolatai hitelességének bizonyításához, és végül, de nem utolsó sorban, pártatlan.

Az anyag szabados stílusa helyenként talán megütközést válthat ki az olvasóból, de azt hiszem annál, ahogy mondja, fontosabb az, amit mond a szerző. Meggyőződésem, hogy meglátásaiból a nők is tanulhatnak, sőt, ha az én javaslatomra hallgat az olvasó, nőként mindenképp elolvassa ezt a könyvet! Főként azért, mert olyan dolgokat tudhat meg önmagáról és saját, szexualitáshoz való viszonyáról, amit eddig talán (és e könyv elolvasása után biztosra veszem, hogy sok esetben) nem tudott.

A szerző saját állítása szerint rendhagyó, hiánypótló könyvet írt és valahol ez igaz is, hiszen e kötetet egy, a maga módján modern kori Don Juan írta, olyasvalaki, akivel a nő nemcsak testét, de lelkét is szívesen megosztja, ez az ember ugyanis megtanult figyelni, befogadni és kinyílni. Leleplezi a férfit és leleplezi a nőt, rávilágít arra, hogy e két princípum mostanra valójában mennyire nem ismeri egymást, mennyire tanácstalan egymással szemben. Vagyis röviden: ha a modern világ szexuális útvesztőjében elveszni érzed magad, és útmutatót keresel: ezt a könyvet keresed!

A könyv olvasata alapján minimum egy határozott benyomás körvonalazódhat bennünk: van még mit tanulnunk egymásról. Hogy még vagy már, az talán csak elméleti szempontból lényeges. Ami fontos: e kötet megszívlelésével itt, a jelenben tehetünk egymásért, férfi és nő viszonyának instant, azonnali rendezéséért. A kétkedőknek pedig a szerző üzen záró soraiban: „Dobd el a könyvet nyugodtan, és írj magad egy újat, egy jobbat, egy mindenre választ adót.”

Megint Műller Pétert kell idéznünk: A modern társadalomban senki se normális és mindenki hazudik. Nem élünk sem isteni, sem emberi mércével mérten hiteles életet. A legújabb generáció tagja nem megvalósít, hanem élvez. Szórakozni kíván, megfeledkezni, megszabadulni, létezni, de az élet leganyagiasabb szintjére süllyedve, felelősség és következetesség nélkül. Az érzékek és az érzékelés, vagyis a maya, az illúzió rabja. Amennyiben eltér eredeti, emelkedett természetétől, annyiban őrült és démoni. Táncol, de már nem a léttel, nem a sorssal, hanem kimondott és kimondatlan komplexusaival, ösztöneivel, a reális valóság torz tükörképére adott reakcióival. A szenvedély és a tudatlanság kötőerői kötik. Megváltásra, megváltódásra vágyik, de elutasítva a kegyelem minden eddig ismert formáját. Az anyag mélyén, a tárgyi világban, az eszközrendszerben keresi a megváltást, ott ahonnan az élet nemcsak, hogy kiszökött, de amelyben nem is volt sose. Ily módon a legtávolabb áll a teremtéstől, a teremtődéstől, a transzformációtól. Nincsen már saját keresztje, sorsának kereke, mintha egyhelyben haladna, a mindennapok illuzórikus időtlenségében forogva. Innen lehet most visszafordulnia, rangjához visszatalálnia. Nem azért mert kell, hanem mert ez kikerülhetetlen erkölcsi kötelesség, elmulasztásának díját pedig önmaga méri magára! A helyzet veszélyes, ugyanis amit az ember ma él, azt már nem egyszerűen csak rákényszerítik, jó ideje elkezdte megtanulni élvezni, és köszöni szépen, egyelőre minden viszontagság ellenére jól van…

Szinay Balázs

Tovább olvasom

Az önálló gondolkodás művészete

Az embert állítólag az önálló gondolkodás juttatta el odáig, ahol manapság tart.

Felmerül a kérdés, hol is tartunk ma? És vele egy időben: biztos, hogy az ember önállóan gondolkodik?

Valljuk be, hogy egész életünket áthatja a tanítás-tanulás folyamata, hiszen a feltétlen reflexeken kívül jóformán mindent mástól tanulunk meg, vagy veszünk át, ám miután beépült saját tudásunkba, már a miénk, és főleg, ha úgy is élünk…

Ha azonban azt hisszük, hogy mára mindent megértettünk, megfejtettünk, kiemelkedtünk (de honnan?), ettől többre nem is vagyunk képesek, jobb, ha leszállunk a Földre…

Tovább olvasom

„A te akaratod legyen meg…” Popper Péter Pilátus testamentuma című kötetéről

Sajátos és izgalmas vállalkozásra adta a fejét Popper Péter, amikor úgy határozott, hogy megírja a Pilátus testamentumát. A regény a címszereplő nézőpontjából beszéli el Jézus, a zsidó nép, Róma és kettejük (Jézus és Pilátus) viszonyát, egészen a keresztre feszítés történelmi eseményéig. A regényben keveredik a fikció, a szerző megérzése a korabeli eseményekről fellelhető tényszerű, avagy csak félig-meddig elfogadott adatokkal. Ez a keveredés egy újfajta eszmei, ideológiai szintézist párosít ehhez az eseménysorozathoz, helyenként szokatlan, meglepő elemekkel, így válik a regény egy modern felfogásban megalkotott, új Jézus-történetté. A kötet információ anyaga a szerző kivételes felkészültségéről, a szöveg minősége pedig komoly regényírói affinitásról árulkodik.

Tovább olvasom

Don Juan De Marco kiábrándulása

„…A nők használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted őket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked előtt.” (Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet)

Tovább olvasom

Rohan az idő

     

     A változásokról mindenféle írás olvasható mindenütt: Vannak félelemkeltő rémhírek, apokalipszis és egyéb témájú írások, de olyanok is, amik a pólusváltásról vagy éppen az idő felgyorsulásáról szólnak. Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki szerint a 24 óra már nem annyi, hanem 16. Ez azért furcsa, mert az óramutató járása és a napszakok haladása ezt nem igazolja vissza, viszont a megélések igen. Az idő felgyorsulásáról több embertől hallottam, hisz tapasztaljuk, hogy alig ébredünk fel és máris este van. Amit eddig ripsz-ropsz elvégeztünk, arra nem marad elég időnk. Az emberek többsége fél a változásoktól, a haláltól, mert nem tudja, mit hoz a jövő, pedig sohasem a jövő a fontos, hanem a jelen, amit éppen élünk, hisz mindig volt és mindig lesz valahogy és minden vég valami újnak a kezdete. (Az idő felgyorsulása is épp ezért kelthet félelmet bennük…)

Tovább olvasom

Játszma

Sokszor tépelődünk azon, vajon tényleg akkor távozunk-e, amikor itt az ideje, vagy van választási lehetőségünk?

A sors irányít minket, vagy néha felülírhatjuk a karmát?

Tovább olvasom

Rezgésszint - 3. rész

Imhotep törvényeinek tanulmányozása során elgondolkodtam azon, amit Albert Einsteinről olvastam.

A törvény:

„Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérséklet-nevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony.”

Tovább olvasom

„A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek

„Kit kell megkeresztelnem magamban? „Mindent tudok már, és nem vagyok az, aki szeretnék lenni?” – egymástól néhány sornyi távolságra feltett kérdések a Naplók és jegyzetek egyik lapján és egyébként visszatérően, többféle változatban a szöveg egészét nézve, sokszor a válaszadás lehetőségét teljesen nyitva hagyva. E kérdések a Naplók és jegyzetek és Hamvas Béla általános léthelyzetének központi kérdései is egyben. Erre mindennél jobban rávilágít az összeállítás. Ugyanis míg a szerző műveiből általában véve egyértelműen kitűnik, hogy az emberiség legfontosabb vallási, bölcseleti, erkölcstani okfejtéseit, a lét és az élet dimenzióinak különbségét, az ember feladatát, sorsának célját kétségtelenül megértette, a világirodalom és a társadalmi rendszerek szellemi hierarchiáját átlátta, egyúttal megértésétől legalább részben elmaradt megvalósítása, ahogy erre jelen esetben és példának okáért a Silentiumban is kitér. Noha ez csak az elemzés szempontjából lehet érdekes, és nem von le semmit ránk hagyott életműve értékéből.

Tovább olvasom

Magyar nyelvű „Bhagavad-gítá” fordítások

I. Bevezetés

„A Bhagavad-gítá szanszkrit nyelvű vallásbölcseleti költemény, a hindu vallás legfontosabb szent könyve. Jelentősége Indiában körülbelül akkora, mint az evangéliumoké Európában.” – szól a Vekerdi Jószef féle magyar fordítás hátlapja.

Részletesebben fogalmazva: A Bhagavad-gítá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke) a világ legolvasottabb olvasmányainak egyike. Eredetét a Mahábhárata című eposzhoz lehet kötni, mivel annak bizonyos fejezeteit jelölik Bhagavad-gíta elnevezéssel. Az indiai hagyomány önálló vallásfilozófiai műként tartja számon. Tartalmának vázát azok a párbeszédekre alapuló kérdésfelvetések és kinyilatkoztatások alkotják, melyeket a hagyomány szerint maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával, Arjunával. E beszélgetések által a különféle spirituális fejlettségi szinten álló embereknek ajánlott önmegvalósítási utak és folyamatok tematikus számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra alaptermészetét. E a folyamatokat a mű jógafolyamatoknak nevezi.

Tovább olvasom

Rezgésszint - 2. rész

Az egész komplexum hatalmas elektromágneses mezőt és olyan hangokat hozott létre, amelyek különböző frekvencián rezegtek. Gondosan kialakított formája egyszerre termelte, és befogta az energiát. Az elektromos részecskéket örvénylő oszlopba rendezte, amely a fénysebességnél gyorsabban terjedő energiát hozott létre (no és mi az, ami a fénynél gyorsabban terjed? A gondolat és a szeretet). A piramis kamráiban létrehozott különféle frekvenciák lehetővé tették, hogy a különböző fejlettségi szinteken lévő tanítványok magasabb frekvenciára hangolódjanak, és azon rezegjenek tovább. Ez megnövelte a mentális energiájukat és az aurájukat, azaz a saját elektromágneses mezőjüket. Amellett intenzív felkészítést is kaptak, amely által 21 éves korukban a tudatukat már a valóság magasabb dimenzióiba emelhették. A szeretetenergia felébresztette bennük a telepátiát, érzékennyé váltak a szférák zenéjére, az aurát, az embert körülvevő elektromágneses mezőt alkotó szubatomi részecskék táncára, avagy már hallották azt a csodálatos hangot, amit a mozgásuk, a súrlódás indukált.

Tovább olvasom

„Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

     Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könnyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője.

Tovább olvasom

„A helyesen felfogott élet játék.” Hamvas Béla: A babérligetkönyv

A babérligetkönyv sokkal komolyabb esszégyűjtemény, mint amilyennek első pillantásra tűnik s mint azt a bevezetőként felfogható, címadó esszé alapján sejteni lehet. Hamvas tőle megszokott stílusban maga is alulértékeli a művet, mikor az alapötletet kínáló babérligetben eképp tűnődik, majd pedig így ír: „…könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el is lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvasva belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek…”

Tovább olvasom

Rezgésszint - 1. rész

 

Régebben jóformán hallani sem lehetett, mostanában pedig már a vízcsapból is ez a kifejezés folyik, és persze nemcsak fizika órán…

A hétköznapi emberek néha tétován csóválják a fejüket, rálegyintenek, miközben fogalmuk sincs, miről szól, mit jelent valójában. Jómagam is kerestem a válaszokat, amik sorra érkeztek, mert ha az ember felteszi a kérdést, megérkezik a felelet.

A „Fényemberek vagyunk” című írásomban bővebben kifejtettem, miből állunk mi, akár az egész világegyetem, és a hologram-illúzió valónak vélt világunk.

Tovább olvasom

Fogság és Szabadság - A Szív Országa a Lélek Gazdagsága

Érzelmeink viharos tengerén mi magunk vagyunk a tenger, a csónak, az evező, mi uraljuk a szelet, s váltjuk az időt jóvá, vagy rosszá fölöttünk. Ha új kapuk nyílnak számunkra, ami mögött a szabadság fényként csillan, óhatatlan erővel törünk előre, hogy ezt magunkénak tudhassuk. De vajon képesek vagyunk-e élni (és megtartani) a szabadság adta lehetőséggel, vagy eddigi gondjaink, kudarcaink, mélyben hánykolódó, s még felszínre nem tört érzelmeink a kinyíló rését mind szűkebbé váltják, s hiába szaladunk felé, az egyre messzebbre távolodik, akár egy rossz álom. Nem értjük, mit rontunk el, hisz úgy vágytuk már ezt. Akartuk. Egyre csak magunk válunk úszó hajónk nehezékévé, hiába kormányzunk, evezünk, az irány minduntalan másfelé fordul, csónakunk süllyed. Hánykolódik az egyre viharosabbá vált tengeren. Pedig a megoldás nem is olyan nehéz. Egyszerűen annyira akarjuk, hogy akaratunk vet gátat a szabadság elérésének. Biztosítékokat akarunk, ha már elértük és a miénk, az már úgy is maradjon. Ezernyi kérdést teszünk föl, pedig a válaszok rég előttünk hevernek. Hitetlenkedünk, ingadozunk, vajon miénk lehet-e, érhet-e bennünket ekkora szerencse. S amint a kétség felmerül, az előttünk felnyíló lehetőség a végtelenbe távolodik. Lassanként elveszni látjuk, pedig a Jószerencsénk nem hiába sodorta elénk. Nem kellene mást csinálni, csak hittel, hogy jó lesz számunkra, átgyalogolni azon a kitárt kapun. Meglátni a felcsillanó sugarakat, s egyszerűen megfürödni benne, hagyni, hogy szívünket áthassa és betöltse. Nem kapaszkodunk, nem irányítunk, nem sodródunk, nincs akarat, csak elfogadás. Elfogadás, hogy számunkra ezt így adódott. Ki tudja, hány lehetőséget kapunk még, ha ezzel az egyel is képtelenek vagyunk helyesen élni, ha nem hagyjuk magunknak a csodát megélni. Az életünkben megmutatkozó és kitáruló csodák mindig ajándékok. Legyen akár a legkisebb, vagy a legnagyobb, mivel eddig találkoztunk. Szívünket szinte túlfeszíti a túlcsorduló öröm…..

Tovább olvasom

Angyal rituálé

 

Olvastam Eckard Strohm Atlantisz angyalai című könyvét.

Elmentünk Dobogókőre, egy hotel udvarán várakoztunk, amíg felkészültek a rituáléra az esszénus papok és mesterek, akik csillag alakzatban, 144 –en álltak 6x3-as sorokban, esszénus papi ruhában. Középen maga Eckard Strohm ült egy széken, jobbján, és balján szintén egy- egy főpap. Ők hárman közvetítették az angyalok erejét.

A betegek hosszú, tömött sorban várakoztak. Előre mentek a rokkantak, a gyerekek, a legbetegebbek. Mi is beálltunk a sorba, egészen elől voltunk, mégis több mint 3 órát vártunk, mire sorra kerültünk.

A sorban várakozva többen mondták, hogy érzik az erőt, az energiát. Én irigykedtem egy kicsit, mert én is akartam érezni valamit, de nem éreztem semmit, vagy nem tudtam, hogy mi az. Furcsa, megmagyarázhatatlan izgalommal vártuk a sorunkat, vajon milyen lesz? 

Tovább olvasom

Szabadulás

Az ember gyerekkorából igazán sok önkorlátozó hiedelmet, bűntudatot, félelmet hoz, amit aztán szinte észrevétlenül beleépít további életébe. Építőkővé válik. Csak épül az a ház, mind több hamis kővel kirakva. Mikor pedig felnőttként feltűnik egy-egy probléma, nem győzünk csodálkozni, s rettentő erővel a gyökerekig leásni, mi is lehet a majdan terhünkké váló, kiváltó ok. Válaszainkat egyaránt meglelhetjük ébren és az álomvilágban, csak figyeljünk belső hangunkra, képi világunkra, kibomló szimbólumrendszerünkre. Olvassunk a magunk írta sorok között. A segítség mindig ott van. Rajtunk áll, észrevesszük-e, vagy sem.

Tovább olvasom

A szalmakutyákról és a bizalom megszerzésének manipulálhatóságáról – kommentár Lin-csi 77. beszélgetéséhez

Vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni az érvelés hagyományos eszközeivel, a vitázás még építő jellegű, kultúrált formájában. Velük beszélni olyan, mintha a falnak beszélne az ember. Megvan a saját vélt igazságuk, tántoríthatatlan véleménnyel bírnak mindenről. Szeretnek tetszelegni az igaz és becsületes ember, valamint az áldozat szerepében. Csak azt fogadják el, ha dicsérik őket, persze mindig toleránsnak, nyitottnak és elfogadónak mutatják magukat. Róluk szól e példázat és a kommentár.

Tovább olvasom

A hinduizmus vallásfilozófiai irodalma az időszámításunk előtti (és a mostani) időkben

 

„A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda.” – Hamvas Béla

Hamvas Béla fenti állítása egyáltalán nem nevezhető túlzásnak. A védikus irodalom e korra ajánlott könyveinek elolvasása után sehol sem találtam olyan irodalmat, ami ehhez képest újat mutatott volna. Maximum legfeljebb kiegészítő irodalmat, mely egy adott, a védikus irodalomban megemlített tézis teljesebb körvonalazásához járul hozzá, ugyanakkor több esetben annyira szimbolikus, hogy kevéssé érthető, értelmezhető így pedig csak feltételesen hasznos. A védikus irodalom Kali korra szánt irodalma rendkívül egyértelmű és magas szintű. Így szintén igaz az egyik védikus eposz, a Mahábhárata állítása is, miszerint, ami ebben a könyvben nem található meg a világról, az nem is létezik. Jelentősége pedig abban áll, amire Hamvas rendkívül lényeglátóan érzett rá: „A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart.” A gondolatot annyival ki lehet egészíteni, hogy a Védák nem pusztán India történetét beszélik el, hanem a világtörténelemről szólnak, illetve nem bevezetnek az önmegvalósításba, hanem annak legmagasabb szintjéig kalauzolnak.

Tovább olvasom

Mester & tanítvány

 

„Ha készen áll a tanítvány, megérkezik az alkalmas mester!”

Mondja egy bölcs mondás…

Hittem én ebben a mesterben, de mindig csak másoknál, magamra vonatkozóan nem hittem valósnak. Igen, mindenki más szép, mindenki más jó, mindenki másnak pont olyannak kell lennie, amilyen, ez alól egyedül én vagyok kivétel! Nekem nem így kellene kinéznem, engem nem szeret senki, nekem biztosan nincs mesterem, én nem vagyok méltó erre…

Tovább olvasom