Az ember gyerekkorából igazán sok önkorlátozó hiedelmet, bűntudatot, félelmet hoz, amit aztán szinte észrevétlenül beleépít további életébe. Építőkővé válik. Csak épül az a ház, mind több hamis kővel kirakva. Mikor pedig felnőttként feltűnik egy-egy probléma, nem győzünk csodálkozni, s rettentő erővel a gyökerekig leásni, mi is lehet a majdan terhünkké váló, kiváltó ok. Válaszainkat egyaránt meglelhetjük ébren és az álomvilágban, csak figyeljünk belső hangunkra, képi világunkra, kibomló szimbólumrendszerünkre. Olvassunk a magunk írta sorok között. A segítség mindig ott van. Rajtunk áll, észrevesszük-e, vagy sem.
Valójában az élet oly csodásan rendezi, hogy a szereposztás az egyes felvonásokban aképp kerüljön ránk, hogy ezt is, azt is megtapasztalhassuk. Lehessünk vétkesek, bűnösök, becsapottak, szenvedők, sorsunk fordulásával pedig a megbocsátók, elengedők és szabadokká válók. Szemünkbe tűnnek magunk blokkjai, s megtudhatjuk azt is, miben leljük a magunk szabad és boldog áramlást.
A magunk köreit lassanként bejárjuk, s a megtapasztalás igazi útmutatássá lényegül bennünk. Az Igazság beteljesülése rajtunk át válik hatóvá.
Lassanként szívünkből azt cselekedjük, amit magunk is megtapasztalunk szenvedéseink és ez alól történő felmentésünk kapcsán. Csak így teljes a kör, így léphetünk tovább. Velünk kezdődik, s bennünk végződik minden. Csak így állhatunk más elé teljesen őszintén, felvállalva magunkat, hibáinkat, jó tulajdonságainkat. Szívünket, szavunkat, vágyainkat, rezdüléseinket. Megérezzük, mekkora ajándék befalazott hamis építőkövek nélkül önmagunkká válni.
Aki nem szenvedi meg a maga poklainak bugyrait, az hogyan is lehetne elfogadó és megértő, hogy lenne képes, igazként, tisztán segítővé válni. Magunkat is épp úgy segítjük, mint a reánk bízottakat. Az Igazság rajtunk keresztül teljesül be, csak hagyjuk és ne csüggedjünk, bármilyen szerepet is osszon ránk az Élet. Tanuljunk belőle, s lássuk az egészet. A mozgatórugót sorsunk kerekében.
Mi sem csak részei vagyunk önmagunknak. Hamis képet adna, ha egyes részeinket kiemelve jobban szeretnénk, s a csúfabbakat tömlöcbe vetnénk, örökre ott maradó sebző és folyton fájó tüskeként.
Lelkünk megszentelt, szép templomában belőlünk minden előkívánkozik, hogy sérelmeink feloldódhassanak, és teljes gyógyulásunk bekövetkezhessen. Ragyogó fénnyé válhasson bennünk, s belőlünk minden. Önbeteljesülésünk, s magunk beváltása megtörténhessen feloldozásunk után.
Tárjuk ki lelkünk templomának kapuját, menjünk be, s érezzük át, milyen az, ha a Megbocsátás engedelme megsimítja szívünket, bűntelenné váltva bennünket. Átminősülésünk elementáris erővel hat ránk.
Egyfajta súlytalan lebegés, szárnyalás, megkönnyebbülés tölti be lelkünk világát.
Lassanként kiegyenlítődik minden és létezésünk a Van állapotával indul el újra.
Nincs az már, ami bűnként belénk ivódott és nincs az ebből származó jövő további szövedéke. Nem vergődünk a magunk fonta hálóban.
Mi leszünk egyben az a személy, aki átérzi a megbocsátás erejét, s az is, aki képes megbocsátani magának és ezáltal másoknak is.
A szeretet és a kegyelem megbocsátó, végtelen hatalma szabaddá vált…
Nincs bűnös lélek, csak ítélet, amit magunkra veszünk Életünk során.
Adjuk meg a lehetőséget, hogy egyszer már végre kiszabaduljunk, s kijussunk a fénybe!
Ha ezt megtettük, az elszámolás a Fönnebbvalóval már egész más szinten indul. Nem élünk félelemmel, csak elfogadással. Nem bűnös és bűnhődő ember áll önmagunk előtt, hanem az, aki vállal és nem fél, nem védekezik, hanem elfogad. Elfogadja, hogy emberként hibázik, de javítani nem rest. Tudja, hogy ittléte szüntelen és kitartó munkával jár, melyből a nehézség sem hiányzik. Képessé válik minduntalan talpra állni, mert képes megtisztulva tovább lépni.
Újra, újra és újra. Ahányszor csak kell.
Belső templomunk nyitott kapukkal csak minket vár.
Lépjünk be elszánással és nyugalommal.
A csoda beteljesül.
Megbocsátás,
Feloldódás,
És elénk tárul egy merőben új világ.
Szabadokká válunk, s másokat is szabaddá váltunk magunkban,
Hisz tudhatjuk már, milyen az, mikor rajtunk is érvényesül mindez.
Megbocsájtás, Kegyelem a Szeretet Megszentelt Templomában.
Bennünk, általunk a Végtelen körforgásban.
Benned és bennem.
9 Hozzászólás:
"Aki nem szenvedi meg a maga poklainak bugyrait, az hogyan is lehetne elfogadó és megértő, hogy lenne képes, igazként, tisztán segítővé válni."
Fene tudja, akkor Jézusnak már szenvednie kellett, mielőtt idejött anno, nemcsak távozása előtt.
Másrészt meg a saját bugyrainktól való szenvedésből is lehet elég. Van, akit ez tönkretesz, nem feloldoz.
Mondanám, hogy fura dolog ez a megbocsátás, de mégsem mondom, mert elég egyértelmű a helyzet.
Ok. Megbocsát az ember. De ettől még ugyanúgy elkövetik ugyanazt ellene újra és újra. Szóval lehet, hogy én szabaddá válok, de a helyzet alapjában véve nem nagyon változik. Az, meg akinek újra és újra megbocsátanak egy idő után elszemtelenedik és egyre többet enged meg magának.:)
Álmondtam az írás előtt és megtapasztaltam.
Feketebárány voltam újra, mint gyerekkoromban általában az iskolában, akit kipécézett magának mindig egy tanár. Utálatos érzés és sok olyat ad, amit hurcol magával aztán az ember.
Az álmomban ismét így volt és vártam a büntetésem. De az akitől vártam egy tanárnő, egy templomszerűségben ült, és ellenkezőképp cselekedett. Minden bűnöm és vétkem feloldozott. És meg is éltem. Megbocsátás ereje döbbenetes. Átéltem, megéltem, áthoztam a valóságba. Tudom milyen érzetben ide visszacsatlakozni. Hálás vagyok az álomért.
De ez megtapasztalás nélkül nem lehetett volna ilyen teljes.
A feloldozás megszabadít, hiszen nem vétkes az ember sokszor, csak magunkra vesszük. Főként gyerekként nem, mert ki van szolgáltatva.
Most az extrém esetekről nem szóltam.
Az álmot nem lehet úgy átadni:)
ez hiányosság :D
Tartok tőle, nem egészen értelek.
Én értem. A mindenkori megbocsátás az ellenünk vétkezőnek nem azt jelenti, hogy magának a bűnösnek bocsátok meg! Hanem a karma rossz irányvonalát szeretném jófelé terelni, tehát a megbocsátásom Isten felé történik. Ha nem teszem meg, a bűnös vétke rám is fog szállni.
Nem tudom, miért ilyen bonyolult megjegyzést írni?
Baranyi András ( a névtelen én voltam...)
A megbocsájtás bennünk kezdődik és bennünk is fejeződik be. Abban a szimbólikusan jelölt templomban
És igazán nem máson van a hangsúly, hanem magunkon és viszonulásunkon.
Rend, harmónia, megnyugvás, felszabadulás egy fölsőbb hatalom közbenjárása és a szívem vágya szerint. így gondolom
köszönöm!
Mert a blogspot ilyen.:) Egyébként semmi bonyolult nincs benne. Kiválasztod azt, hogy Név/Url és beírod a neved, vagy regisztrálsz és akkor mégcsak beírni sem kell.
Megvallom, nem látom a korrelációt ebben:
"Hanem a karma rossz irányvonalát szeretném jófelé terelni, tehát a megbocsátásom Isten felé történik. Ha nem teszem meg, a bűnös vétke rám is fog szállni."
A más által elkövetett bűnök hatása nem szállhat ránk. Csak a saját bűneik hatása.
Megváltani se lehet mások bűneit. Éppen ezért van aktualitása annak, amit bejegyzésedben írtál, vagyis, hogy Jézus nem váltotta meg a világot.
Ha a megbocsátásom Isten felé történik, az azt jelenti, hogy hibáztatom őt valamiért? Mert, ha igen, akkor nem tartom istennek.
"A más által elkövetett bűnök hatása nem szállhat ránk." Ez sajnos nincs így. Nem ismerős a szöveg: Megbüntetlek hetedíziglen..." Pont itt jön be az, hogy, "Meg van ez a világ váltva?"
Eképpen mindenki felel mindenkiért, és ez nem saját elhatározás kérdése. A globális karma mindenkit érint. Meghalt a 2. világháborúban sok millió ember?
Ennek a következményeit a mai napig viseli minden egyes ember.
A globális karmára vonatkozóan igazad van András.
De itt most az egyéni szintről beszéltünk, nemde?
És más az, hogy valakinek az életére hatással van az én bűnöm, meg más az, hogy felel-e érte.
Az egyéni szinten elkövetett bűnök is hatással lesznek mások életére nyilvánvalóan. De az én bűnömért más nem tehető felelőssé, mint ahogy helyettem nem is veheti el annak gyümölcsét.
Megjegyzés küldése