2013. február 24., vasárnap

Világképek ütközése – Hit és tudomány a 21. században



„Hit által értjük meg, hogy a világ
 Isten beszéde által teremtetett, hogy
ami látható, a láthatatlanból állott elő.”
(Zsid. 11:3)

Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század embere történelme során önmaga és környezete viszonyát illetően eddig soha nem tapasztalt nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus metafizikai világhiányként is értelmezhető. Frankl rámutatott, hogy az egzisztenciális vákuum tünetei úgy kezdődnek, hogy jellemzővé válik az időleges létérzés, az improvizált életstratégia, a fatalikus beállítottság, a „lesz, ahogy lesz”, majd a „minden mindegy” életérzés. Az élet értelmetlenségének képzete olykor fellobbanó indulatokban, máskor a valóságtól való menekülés, félelem és szorongás formájában nyilvánul meg, ami gyakran fokozódó szellemi fáradsággal, csömörérzéssel, elfásultsággal jár együtt. Végül a semmi (a nihil) válik uralkodóvá. (Ld. Gyökössy Endre: Életápolás. Vallás- és családlélektani esszék és tanulmányok. A magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. Bp. 1993. 178-179.) Egzisztenciális létbizonytalanságunk tehát arra sarkallja korunk gondolkodó emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát önmagával, embertársaival és Istennel, valamint választ találjon arra az ősi és egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben, vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre.

1.

Számos kórtünet mutatja, hogy soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó ember joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege? Honnan ered? Mit tehetünk kitöltése érdekében? A világhiány lényege – mint az előbb utaltunk rá – a szeretet- és istenhiány. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt, rongált. Jó tünete ennek a manapság tapasztalható boldogtalanság-érzés, mely a Lét ellen elkövetett korrupció következménye. Optimális esetben az ember belső világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában. Amennyiben visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll. Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső diszharmóniájában, testi-lelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Az ember rendeltetése elsődlegesen abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása szerint tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse, kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. […] Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.” (In. Grandpierre Attila: Az élő Világegyetem könyve. Válasz. Bp. 2002. 226-227.)

2.

Jaspers szerint „a világképek részleges megismerését nyújtják a világnak; ezeket hamisan általános világlétté abszolutizálták. Az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem válik képpé. A »tudományos világkép«, amelyet szembeállítanak a mitikussal, maga is mindenkor új mitikus világkép, csak tudományos eszközökkel, és szűkös, mitikus tartalommal rendelkezik.” (In. Az egzisztencializmus. (A bev. Tanulmányt írta, a szövegeket vál.: Köpeczi Béla.) Gondolat. Bp. 1984. 133.) Ebből is látszik, hogy a világ működésének egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik, a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus hasonló módon lett vallássá a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Más szavakkal: a harmadik évezred elejére újra explicitté lett világnézeti válság fokozatosan alakult át olyan szakrális alapot nélkülöző ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót az ókor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. A Hit Éve kapcsán így nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy annak a paradoxonnak, melynek értelmében a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, s a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor, kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt, s ő maga – Szabó Lajos és Tábor Béla szavaival élve – szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Többnyire ez magyarázza, hogy a boldogságvágy és az istenalakú szeretethiány külsőségekben történő keresése az anyagi javak, a külsőségek hajszolásában, a birtoklásvágyban és más pótcselekvésekben manifesztálódnak, noha – mondja Böjte Csaba – „a bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten felkínál.” (= Képmás, 2012/12. sz. 10.) Sajnos azonban e helyett a problémán egyre többen önpusztítással vagy modern és lélekidegen sztahanovizmussal próbálnak segíteni.  
Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban [...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé.” (In. Hamvas Béla: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 185.) Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint testi-lelki egészségünkre egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz. Bp. 1993. 191.) Nem lenne talán célszerűbb meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi tudás hitelességét? Annál is inkább, mivel „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó Természet szó jelentése átfogó értelemben a Teremtés Egészére, az élő Világegyetemre és a Mindenségre (vagyis Istenre) vonatkozik, melyen kívül  – per definitionem – nem lehet semmiféle létező. A metafizikai hagyomány tehát egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. Ily módon az otthontalanság helyévé tett világkép helyére egy olyan természetes és átfogó világfelfogás kerül, melyben semmi sem történik ok nélkül és mindennek értelmes, távlatos célja van. Véleményünk szerint egy ilyen világképben valóban érdemes hinni és bízni. Annál is inkább, mivel a világnézetünkben történő változás (pontosabban: világlátásunk szakrális alapokra helyezése) a gyakorlatban is nagyobb eredményre vezethet, mint az utólagos mentőöv-keresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós alapra helyezése így áttételesen a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb egyéni és közösségi élet megteremtésében.

3.

„Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (In. Uő: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003. 11.) Amennyiben az egyén spirituális bázisáról leszakad és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Hiba lenne nem észrevenni, hogy a metafizikai tudás, a személyes hit és az ún. anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli. Amint arra Természet és világnézet a harmadik évezred elején (1-6. rész) című cikksorozatunkban is rámutattunk, igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely tényleges magyarázatot képes adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? E kérdésre Kant úgy felelt, hogy a világban lévő célirányosság feltételezett érzékfeletti okára vonatkozóan nem lehet semmiféle tapasztalatunk, így fogalmat sem alkothatunk róla, hiszen ahhoz, hogy a természet értelmes okáról és rendeltetéséről fogalmat alkothassunk, a természet egészének célját is ismernünk kellene. Mindazonáltal nem feltétlenül szükséges ismernünk az egész teremtés célját: a világ egységes rendje, a kozmikus törvények univerzális és következetes működésének megismerése elegendő alap egyetlen rendezőre következtetni. Figyelemre méltó azonban, hogy a háttéri tapasztalatban valamiképpen mégis tudunk Istenről mint a világ végső okáról, így fogalmat is alkothatunk róla. „Szerencsére a nemzetközi tudományos világ kiválóságai közül egyre többen adnak hangot annak a személyes és szaktudományosan igen jól alátámasztható meggyőződésüknek, hogy a teremtett világ, ha úgy tetszik, az Intelligens Teremtő szupernaturális alternatívája teljesen konzisztens világmagyarázatra ad módot és harmonikus határfelületet kínál a tudomány felé.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 39.) Már a múlt században – kiváltképp Teilhard de Chardin, Karl Rahner, Lonergan, illetve Schoonenberg munkássága nyomán – körvonalazódni kezdtek az általános evolúciótanból vett istenérv körvonalai. Ez az érv az Aquinói Szent Tamás által felvázolt érvelés kiegészítése, amennyiben a belső és hierarchikus célirányosságot nem a statikus világkép, hanem egy organikus és dinamikus kozmológia alapján vizsgálja. Ez az eljárás Spinoza Istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Tehát „az isteni irányítás nem közvetlen beavatkozással, hanem a természeti létezők közvetítésével valósul meg, és nem visz kényszert az események természetes láncolatába.” (In.Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Bp. 1990. 92.) Tény, hogy az evangéliumi tanításokon alapuló és a tiszta szellemi hagyományból eredő „világképnek az érvényességéhez nincs feltétlen szükség az én hitemre, belátásomra vagy meggyőződésemre, hiszen Isten, ez az intelligens és szeretetteljes Erőforrás akkor is létezik és akkor is minden élet forrása, ha nem hiszem el, vagy nem ismerem fel. De ha felismerem, akkor az Istenben való hit, ugyanúgy, mint az Isten tagadása, átminősül, és Isten-tudássá alakul.” (In. Balogh Béla: A végső valóság. Bioenergetic Kft. Piliscsaba.2003. 138.) Személyes szabadságom megengedi ugyan, hogy kételkedjem Isten létezésben, ám attól még nem szereztem minden kétséget kizáró bizonyosságot sem Isten létéről, sem nemlétéről. Hinni ugyanis elvileg szinte bármiben lehet, azonban ha a hitem nem alkot szerves egységet a tudással, akkor nem válhat belőle valódi bizonyosság. Más szavakkal: nem kíséri áldás működését és nem tükrözi az univerzális rendet. Az, hogy kizárólagosan kartéziánus logikára alapozott, és az empirikus megismerés módszertanával bővített világkép segítségével nem tudunk teljes bizonyossággal választ adni Isten létezésének, az élet értelmének céljára vonatkozó kérdéseinkre, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint e tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és metodikai korlátoltságára. A pozitivista és szkeptikus módszerből való kiábrándultságot követő közöny és apátia az ember tudatában és lelkivilágában maradandó károkat okozott. Az egyházi apparátussal tévesen összemosott hitéle fokozatosan elvesztette hitelét, s többé nem volt képes reális támaszt, biztos szellemi és lelki táplálékot nyújtani a kor követelményeihez alkalmazkodni kívánó hívők számára. A szeretet- és istenhiányon nyugvó világhiány kitöltésének vágya tehát szükségszerűen tette várandóssá a dekonstrukciót, ami látható-érezhető módon az újrateremtés igényével lép fel világnézetünk alapjait illetően. Ez az egyik lehetséges oka, hogy egyre többen kerülik meg az egyházat és önálló utakon próbálják megtalálni az Abszolútumot, s ez indokolja az egymást kiegészíteni próbáló alternatív világképek és felfogások népszerűségét és terjedését. Egyfajta sajátos profán istenkép kialakításának igényét érhetjük tetten ebben a folyamatban, ami kevésbé személyes reformációként, sokkal inkább egy igazi és hiteles, az ősi Forrást és a modern kinyilatkoztatást sem nélkülöző metafizikai vágyként értelmezendő.

4.

Az Istenről való tudás megszerzésére (a tudomány és a vallás egyesítésre) a történelem folyamán számos kísérlet történt. Platón Politeia című művében a filozófiai istentant a theosz és logosz szavakból teológiának nevezte és szembeállította a költők istentanával. Arisztotelész Metafizikájában a teológiai filozófiát az elméleti tudományok közé sorolta és megkülönböztette a mitikus istenábrázolásoktól. Az ész és a hit kettősségének ötvözésére a skolasztikus filozófia is kísérletet tett: a theosz (isten) + dikaiószion (igazolás) szavakból alkotott teodicea a filozófiának azt az ágát jelölte, amely az ész természetes fényében vizsgálja Isten létének és mibenlétének kérdését. (A megnevezés valójában Leibniztől ered, s Wolff tette elfogadottá.) Míg a filozófia minden ágával a világ átfogó értelmezésére törekszik a racionális logika segítségével, a teodicea a végső alap (Isten) feltárására és természetének megismerésére tesz kísérletet. Feladata tehát az Istenbe vetett hit és bizalom ésszerűségének igazolása. Mindazonáltal – írja Karl Rahner – „az Istenről való ismeret igazságát – hogy valaki minek s kinek tartja Istenét –, egyszersmind szeretetének rendje vagy éppen káosza hordozza. A dolog nem úgy áll, hogy az ember először is semleges módon megismeri Istent, majd pedig eltöpreng azon, vajon szeretettel vagy gyűlölettel viseltessék az eképpen megismert Isten iránt. […] Isten konkrét megismerését már mindig is eleve meghatározza az, amiként az ember a számára adott dolgokat szereti és értékeli. A metafizikai megismerés sohasem szemléli tárgyát annak tulajdon mivoltában – »színről színre«, hanem csak a szubjektum saját transzcendenciájából ismeri meg, az ember irányultságaiból. Ennélfogva az ilyen metafizikai megismerést – egyfelől – nem irányíthatja kellőképpen maga a tárgy és – másfelől – ezért függ mindazon mozzanattól, mely transzcendencia konkrét módját és sajátosságát meghatározza.” (In. Karl Rahner: Az ige hallgatója. Vallásfilozófiai alapvetés. Gondolat Bp. 1991. 116-117.) Ebből is jól látszik, hogy az Istenről való bizonyossághoz (hit + tudás = pistis) szükség van a személyes szándékra (akaratra), tehát egy alapvetően nyitott szemléletmódra és magatartásformára. E személyes hozzáállás fontosságát hangsúlyozza Henri Boulad is: „Hányan vagyunk, akik nem hiszünk önmagunkban! Nem is akarunk hinni és ráhárítjuk az egészet Istenre. [...] Aki önmagában nem hisz, az Istenben sem hisz. Mert az istenhitet nem lehet csak úgy a »levegőből« venni, egy valahol »általában« létező Istenbe vetett hitként. A valóságban Isten nem cselekszik nélkülem. És mivel Isten bennem van, ezért benne bízni annyi, mint ugyanakkor önmagunkban hinni.” (In. Henri Boulad: A teljes élet titka. Korda. Kecskemét. 1998. 11.) Vagyis: „Istenben élünk és mozgunk”, s ha zörget az Úr ajtónkon, mi döntjük el, hogy beengedjük-e, ám szükséges, hogy mi is keressük Őt. („Zörgessetek és megnyittatik néktek.”) Az egészséges hit önmagunkban tehát Istenbe vetett bizalom alapfeltétele. („Isten ott állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé ismert szövegében.) Anyanyelvünk sem véletlenül mondja: aki hisz önmagában, annak egészséges önbizalma van. Ám a diszharmonikus önkép, a reális önismeret hiánya egyben az univerzális törvényekkel összhangban álló világnézet hiányára is vall. Azt, hogy a túlértékelt önkép, az egoizmus, az önhittség miképpen függ össze a világnézeti válság következtében realizálódó külvilági eseményekkel, jól példázza az emberiség történelme, illetve a két világégés. Madách Tragédiájának spirituális olvasatából szintén világosan kitűnik, hogy mi módon válhat a hit öncélú és destruktív rögeszmévé, vagy hogy hová vezet a Természettől, Istentől, a krisztusi hagyománytól eltávolodott és önvalójától megfosztott önző és korlátolt gondolkodás. Éppen ezért a keresztény hagyományőrzés sem merülhet ki formális rítusokban, hiszen az ortodox és konzervatív mintákból kibontakozó és az egységes, szakrális alapokat nélkülöző hit többé önmagában nem elegendő, hogy hozzásegítse az embert az Istenhez, a lét teljességéhez vezető útra való rátaláláshoz. Az Evangélium alapállásának megvalósítása először az egyén szintjén kezdődik, majd kis közösségek önszerveződésével folytatódik. Ha jól figyelünk, e folyamat már elkezdődött – az ószövetségi haragvó, hatalmat gyakorló istenkép helyébe az újszövetségi személyes Isten elgondolása lépett. Nem véletlen tehát, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.) E kérdés megválaszolásához tanítványi alázattal illik közelíteni. Ez az alázat azonban nem megalázkodást jelent, hanem olyan lelki és szellemi magatartást, amely a Lét alapállását, az ősi metafizikai hagyományt kívánja megismerni. Ehhez azonban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a hagyomány és tradíció kifejezéseket semmiképpen sem tanácsos felcserélnünk, hiszen a tradíció szokások, szabályok és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi Forrásból (Istentől) eredő spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi és hiteles metafizikája.

5.

„Bármit kértek az imádságban, megkapjátok.” – olvassuk Máté Evangéliumában. S a következőképpen ír József Attila Miben hisztek... című 1937-es versében: „Miben hisztek ti makacs égitestek, / hogy föllobogva / lángokkal egymásnak nem estek / csak kerülitek egymást óvakodva? // Szerelem tart-e, béke és igazság / titeket féken, / vagy pisla, hunyorgó ravaszság, / mely farkasszemet néz az ürességben?” Ám vajon tudjuk-e, mi is az a hit valójában, s miképpen lehet segítségünkre a keresztény hagyományban? „A hit a tudás egyik fajtája, tehát amit hiszek, azt tudom is” – jelenti ki Hegel egyik ifjúkori tanulmányában. Kirkegaard azonban arra jutott, hogy a hit nem tudás, hanem inkább akarat, mivel egyéni szándékot feltételez. Vajon igaz a kijelentés, hogy amennyiben hiszek például Istenben, akkor tudom is a létezését? Elfogadom-e a róla hallott információkat (az Igét) és elhiszem-e annak igazságát, amennyiben a hit hallásból és a Szentlélektől (fides ex auditu et Spirito Sancto) fakad? Rudolf Bultmann szerint ugyanis „csak az képes a szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat.” (In. Rudolf Bultmann: A hermeneutika problémája. Filozófiai hermeneutika. Bp. 1990. 110.) Mindazonáltal az idők során a pneumatikus istenkép fokozatosan áttevődött a logoszra, nagyon is indokolt a kérdés, hogy miképpen szerezhetek bizonyosságot a hallott ismereteim igazságáról? Ez alapvetően függ a személyes hozzáállástól. „A bizonyosság vállalása ugyanis – írja Tóth Tibor – döntés, s ennyiben lehet az akarathoz rendelni vagy hasonlítani. Ez így van többé-kevésbé a mindennapi életben is. Ezért azután a hit vagy meggyőződés sehonnan sem küszöbölhető ki, megelőzi a bizonyítást vagy cáfolatot is, és gyakorta rendíthetetlen vagy majdnem rendíthetetlen.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 40-41.) Így lehetséges, hogy az ember tiszta énjére és a világegészre vonatkozó, a tárgyi ismeret hátterében húzódó a priori tudás nem más, mint transzcendentális tapasztalat. S ez az a pont, ahol az ész és a hit találkozik. Az ősi hagyomány szerint a hit rendkívüli hatóerővel bíró mentális eszköz, melyet fokozatosan tanulunk meg tudatosan használni. A folyamat úgy működik, hogy saját mentális teremtő képességünk megalkotja a kívánt eredmény gondolati képét, ami azután – amennyiben vágyunk nem mond ellent az univerzum alaptörvényeinek, illetve a Gondviselés akaratának (vö. providentia: előrelátás) – letranszformálódik, „testet ölt” az anyagi síkon. Tehát minél jobban tudjuk összpontosítani gondolatainkat a kívánt célra, minél koncentráltabban vagyunk képesek tartósan látni az eredményt „lelki szemeink előtt”, vagyis – fenomenológiai kifejezéssel élve – minél hatásosabban tudjuk intencionálni tudatunk az általunk képzeletben teremtett valóságdarabra, annál nagyobb eséllyel realizálódik a vágyunk. A gondolat teremtő ereje ugyanis közvetlen hatással van érzelemvilágunkra, ahonnan már csak egyetlen lépés a tettre ösztönző motiváció létrejötte. (A hiány is úgy válhat teremtő erővé, hogy kitöltése végett tudatos vagy tudatalatti mentális energiákat mozgósítunk, melyek végül fokozatosan leképződnek az ún. hétköznapi élet szintjére.) Tehát a hit ereje a koncentrált gondolat ereje, ami kialakítja a belső képet önmagunkról, életünkről, világképünkről. Gyakori probléma azonban, hogy valamely tartósan negatív gondolati kép (s a köréjük épült érzelemvilág, felfogás és magatartásforma) tudat alatt működő kétely formájában akadályozhatja a tudatos mentális elképzelés megvalósulását, s ebben az esetben e látens és rejtett hit hiánya önmagunkban és sikereinkben – akár évszázadokon is átívelő – gátló tényezővé válhat. Többek között ezért fontos hangsúlyozni a hit és a tudás egységének (mint bizonyosságnak) a fontosságát. A racionális ész szabályait követni próbáló nyugati elme azonban kételkedik a transzcendens és belső, intuitív tudás valóságosságában, s megpróbálja saját hatásterületén belül magyarázni a világ dolgait. Mindazonáltal a világról való tudásunk elsődleges tapasztalata nem feltétlenül racionális. A ráció mindenhatóságába vetett hit következtében tudásunk csupán „rész szerint való” lehet, pontosabban a valós gnózis helyébe egy rögeszme, míg az igazi hit helyébe a vakhit és az önhittség lép. A tudatos hit ugyanis nem más, mint az összpontosított gondolat ereje, biztos tudás, megingathatatlan belső bizonyosság. „Valamiben hinni tehát annyi, mint gondolatban felépíteni, vagyis teremteni, aztán kitartani a gondolat mellett és kételyek nélkül teljes belső biztonsággal tudni, hogy a kívánt eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik.” (In. Balogh Béla: i.m. 141.) Ez az a bizonyosságban megszilárdult hit, melynek hiányára Jézus is utalt, mikor Péter elindult felé a vízen, majd az erős szél láttán megijedt s merülés közben félelmében felkiáltott, hogy „Uram ments meg!”, melyre Jézus azt felelte, miután kinyújtotta felé a kezét és megfogta: „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Máté 14:26-31) A kulturális emlékezet, a neveltetés, a környezet hatása – amint arra a modern tudomány is rámutatott – szinte észrevétlenül képes struktúrákat rögzíteni a tudatalattiban. Ám ha tudatalattink egy természetes, metafizikai hagyományra épülő világlátásra van hangolódva, akkor a vallás (ami valójában az Istennel való kapcsolat folytonosságát jelenti) a vallásos érzület ténylegesen is mindennapi életünk részévé válhat. Az egzisztenciális vákuum, a létbizonytalanság, s az ebből fakadó kimondatlan félelem helyét átveszi az „Istenben élünk és mozgunk” tudatalatti meggyőződése, s hétköznapi tapasztalattá válhat a Gondviselésbe, az élet teljességébe, értelmébe és céltudatosságába vetett ősbizalom, melyet istenhitnek nevezünk. A világ és a természet valódi alaptermészetének megértése ezen a ponton alkot szerves egységet világnézetünkkel, melynek tisztázása által tudatos és érdemi lépéseket tehetünk az istenalakú hiány kitöltése, valamint életünk személyes beteljesülése felé. Egyáltalán nem közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Más szavakkal: amennyiben harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, akkor mindenekelőtt saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Más szavakkal: a hit, remény és szeretet hármas egysége legyen bennünk az a megszentelt bizonyosság.
Napjainkra tehát egyre nagyobb az írástudók felelőssége és hite. Babits Mihály Üzenet és vallomás című 1932-ben írt esszéjének egyik részletével zárjuk írásunkat, melyben a következőképpen ír az írástudók felelősségről: „Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódítja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van.” (In. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II. Bp. 1978. 369.)


Muhel Gábor


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

Véletlenszerű ajánló