Oly régóta vándorolok már, oly régóta keresem a célt, hogy már az egésznek az eleje homályba vész...
Vajon volt-e egyáltalán a dolgoknak eleje, és lesz-e vége? Vagy csak egy folyton-folyvást önmagába záródó, folyton buzgó-forrongó energia-halmaz az egész? Ha így van, egyik energia miért jobb, több a másiknál? Az Istent keresők-kutatók habzó szájú, végtelenséget és örök-létet szomjazó csordájában mivel jobb embernek-lénynek-lélegző kőnek lenni, mint Istennek lenni?
Egyre megy, hogy te magad vagy (végtelen magányodban), vagy Isten vagy. Egyívású a Minden(ség), csak a részletek dühöngenek...
A Város, mely folyton újjáépül, és folyton összedől,.... az Ember, akit a köldök zsinórról, mint érett almát leszakít a Lét... Az ember, akit fogantatása pillanatában teljes értékűnek és Egésznek tekintenek, elindul , hogy „látszólag” az élete során, mintegy összerakja saját magát.
Holott mindig is Kész volt. Isten része volt, az is marad örökké.
Mire megy ki hát a játék, amelyet magunknak találunk ki, és létünk minden pillanatában „szórakozunk” vele?
Már, amennyiben szórakozásnak nevezhető a romlás, a gyilkosság, a betegség, a szenvedés....
De nem tehetünk semmit. Az életet végig kell játszani, újra és újra,... a Lét nagy színpadán,...annyiszor, míg végül elfogy minden erő, minden szufla, minden fizikai részecske,... hogy azonosuljon önmagával, és elmondhassa: Vagyok! Mindig voltam, és mindig leszek.
Míg ezekről elmélkedünk, észre sem vesszük, hogy mindezt Időben tesszük. Az Idő, ez a síkos, csuszamlós halacska az egyetlen fogódzónk ebben a kaleidoszkóp-szerű létezésben. Csak úgy vagyunk képesek a napi, percnyi-pillanatnyi tetteknek-érzéseknek-álmoknak értelmet adni, ha elfogadjuk az idő létezését. Pedig oly nehéz... Olyan nehéz megérteni, hogy az egy perc az egyik embernek oly sok, míg a másiknak oly kevés...
Az idő, amely ellenségünk és barátunk is egyben, a válasz megadásának támpontja is egyben: A van-e Isten kérdésre – melyre csak időtlen-tértelen válasz adható – csakis az idő a kapaszkodó. A végpont és az origó.
Az idő az én személyes barátom. Mostanában, hogy kezdem felismerni igazi természetét, valóságos gyógyír.
Rossz napjaimon, eltékozolt perceimben felszabadít, és megőriz. Minden bajomra, gondomra gyógyír, univerzális csodaszer: Ingyen van, mégis nagy árat kell fizetni érte. Életek számtalan során át kell bizonyítani, hogy méltók vagyunk Isten kitüntető figyelmére, mellyel szabad akaratot adott (és időt,... rengeteg időt...), hogy megátalkodottból boldog légy, hogy tudatlanból tudatos légy. Mert csak így lehetsz része az egésznek, amely oly bódító és illatos, és színes, és nyüzsgő, és végtelen, amelyhez nincs fogható... csak az Öröm, hogy te és mindenki Benne van. És él.
Baranyi András
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése