Karmám: az anyaság - 1. rész ~ Jelen-lét magazin

Az első gyerekem születésekor olyan alapállásban éltem még, ami az emberiség nagyrészére jellemző. Bár vannak személyek, akiknek sikerül(t) a helyes egyetemes, metafizikai alapállásra lépniük, nagy hányada egyelőre még úgy éli meg magát, mint aki életének csupán elszenvedője és nem felelős érte.

Ilyen a tanítás, úgynevezett exoterikus istenkép él az emberi képzeletben, aminek következtében, az ember – a nő pl. nem éli meg magát teremtőként.

Így voltam én is annak idején. Összekevertem az odaadást a feladással és a megadással, egy olyan képzelt hatalom (Sors, Isten) előtt, akihez képest én csak egy kis rongybuba vagyok és nem lehet fogalmam róla és sosem érteném meg szándékait, működési mechanizmusát. Ezért, igazából csak szorongás és félelemben lehet élni. Nem tudja az ember, hogy tulajdonképpen saját görcsősségével és ellenállásával, rejtett neheztelésével, visszaéléssel, teremti meg a kudarcait, veszti el életerejét. Nem tudtam én sem annak idején, hogy mágikus természetű az emberi teremtő képzelet, hogy minden, ami létezik, Egy Rendbe illeszkedik és annak aktív alkotóeleme. Ezért csak féltem és tűrtem, viseltem az életet.

Mivel az ember mindig kell kapaszkodjon valamibe, valami hitbe, valamibe ami biztonságot ad neki, hát kapaszkodik egy külső Istenbe és az orvosokba. Biztonsága nem lesz, mert előző, mint olyan, nem abban a formában és abban a hatásmechanizmusban létezik, másodiknak a hatóköre csak az anyagra korlátozódik és ma már tudjuk, hogy nem a látható alkotja a láthatatlant, hanem fordítva. Így, ha baj merül fel, ami a tudattalanból bukkan elő, az anyagi szinten nem sokat lehet kalapálni.

Korán férjhez mentem, mivel a férfiakkal , a férfiak szerepével , vagy a magam szerepével és dolgával sem voltam tisztában. Inkább félelemmel teli sóvárgással viszonyultam a férfiak iránt. Ha netalán valamelyik udvarlóm szeretkezni akart velem, fejembe kigyúlt a veszélyt jelző piros lámpa, ami gyors visszavonulást vezényelt. Anyám egyértelműen szűzen képzelte el az én férjhez menetelem. Végig igyekezett és sikerült is neki, annyira megnyomorítani a viszonyulásomat a szerelemhez és a férfiakhoz, hogy sokáig (több évtizedig), még férjhezmenetelem után sem voltam képes odaadni magam a férfinek anélkül, hogy ne jelentkezett volna ugyanakkor az ellenállás is. Tudni kell, hogy emiatt nemcsak anyám a vétkes, hanem a negatív minta létezett már a felmenő ősanyáim képzeletében, én már eléggé zavaros elképzelésekkel születtem a tudattalanomba, amiket a nevelés ahelyett, hogy kicserélt volna, csak megerősített. Semmiféle egészséges Nő-és anyaképzetem nem volt. Sőt életképzetem se.

Hogy az mennyire igaz, hogy a női felmenőim alkották ezt a karmát, az is igazolja, hogy egyik nagybátyámnak 9 gyermeke született és nem voltak képesek becsületesen nevelni őket, inkább hanyagok voltak, a gyermekek jobbára az utcán nevelkedtek, miközben ők moziztak. Másik nagybátyámnak egy szem gyereke volt és korán elvált, nagynéném többször próbált öngyilkos lenni, végül nagyon későn ment férjhez és több veseoperáció után, életveszélyes körülmények között szült egy gyermeket (császárral) anyám, meg sikertelen házasságban, 3 megszült gyermeken kívül, 7 gyermeket elkapartatott. Tehát én egy életre –, családra, szülői feladatkörre –, egészséges párkapcsolatra képtelen, zavaros férfiképpel a tudattalanomban születtem. Így ami eszembe jutott, ami szerint gondolkodtam és irányítottam az életem sem volt helyes és egészséges. És ezalatt végig azt hittem, hogy ezen változtatni nem lehet, mert ezt így a sors mérte ki és így is marad. Ha esetleg sok imádkozással és Istentől való könyörgéssel (kunyerálással) nem változik valami. Hát ilyesmitől nem változott, mert ilyen nincs is. Csak későre eszméltem rá és értettem meg. Csak a személyi horoszkópommal sikerült.

Szóval, mivel azt éreztem, hogy a fiút, akivel pár hónapja jártam, szeretem és mivel titokban , hogy anyám ne tudjon róla, le is feküdtem vele, óriási belső félelmekkel küzdve, férjhez mentem. Pedig csak azt szerettem volna, hogy szabadon járjunk együtt, kiránduljunk, szórakozzunk. Hiszen nem voltunk mi felkészülve ebben a korban (18 és 21 év) házasságra lépésre, családalapításra. Anyámnak a fejében és így az enyémben is viszont az állt, hogy bűn házasság nélkül fiúkkal kirándulni és szórakozni járni, hogy a gyermekfoganás egy óriási baj, szinte átok. Én nem gondolkodtam akkor a szavak értelmén, senki erre a figyelmem nem hívta fel. Nem értettem sokat a vallásból sem, pedig minden vasárnap templomba kellett járni, ez volt az elvárás, a szokás gyermekkoromtól fogva. Kérdésekkel tele volt a fejem ugyan, de válaszokat nem kaptam akkor. Szinte kétségbeesetten szerettem volna kerülni a szexuális együttlétet a férjemmel, házasságunk után is. Mert ott csengett a fejembe, hogy a szextől a nő megcsúnyul, elhízik stb stb.

A házasságkötés után egy évre teherbe estem. Ez a teherbe esés kifejezés is abból az alapállásból származik, hogy a gyerek egy teher az életben és nem áldás. És azért jelenik meg teherként, mert a vallásos, de hitetlen ember, úgy képzeli, hogy a gyermekkel együtt nem kaphat annak ellátására is lehetőségeket. Mert az isten erről nem gondoskodik... Nem elég a teherbeesés elképzelés, hanem azt is képzeli a nő, hogy mint egy beteget, állandóan orvos kell, hogy figyelje. Mintha neki, semmi befolyása – az érzelgősségen kívül – nem lenne a gyermekvárásba. Mintha saját életműködése és szervezete irányítása nem az Ő kezében lenne.

Ahogyan ma divat, úgy kezdtem neki én is a házasságnak: fogamzásgátlókkal. Mert az ember állandóan aggódik, ahelyett , hogy hite lenne. Tudatlansága következtében, az ember folyton önmaga ellen játszik.

Végül úgy estem teherbe, hogy azt képzeltem a Léttörvények is úgy műkődnek, ahogy az ember spekuláns agya. Azt képzeltem, ha menstruáció után szabadon szeretkezek, nem eshetek teherbe. Statisztikailag ugyanis így van megállapítva. Ha-ha-ha! Csakhogy – ezer szerencse!!! – az Úristen nem statisztikák szerint számol. Így „bekopogott” első édes gyermekem.

Vártam tehát a gyermeket, de egyre nagyobbak voltak a félelmek. Bizonytalansági érzetek és halálfélelem gyötört végig. Semmi lényegeset nem tudtam és senki se mondott semmi használhatót. Anyám csak babonaságokkal tömte a fejem: nehogy megbámulj valamit, nehogy ráessen a hasadra valami és ehhez hasonlók. Amikor közeledett a szülés, szorongva fordultunk ismerős felé, hogy legyen valaki mellettem, mert ki tudja mi fog történni.

Abszolút semmiféle beavatást arra nézve, hogy ilyenkor mi történik a nővel és a nőben, nem kaptam senkitől. Nem volt információ, amiből meríteni. De hit sem, amire hagyatkozni lehetett volna. Mert mi is a hit? Meggyőződés. Meggyőződés meg, tapasztalat és tudás nélkül nem létezik. Sőt, akkor sem létezik hit, ha a tapasztalatot és a meglátásokat nem megfelelően értelmezzük. Ilyen helyzetben az ember a véletlenre bízza magát. Vagyis azt képzeli, hogy majd csak lesz valahogy. Ilyenkor legalább elengedi kissé magát, ha nem erősebb a félelme.

Nekem erősebb volt. Annyira, hogy nem tudtam szülni. Vagy lehet, hogy tudtam volna, ha hagyják. Egy teljes napig nem tágultam ki eléggé.

Akkor beindították a szülést. Injekció után, a fájdalmak szinte elviselhetetlenekké válnak. Kimerült voltam, össze-vissza nyomtam. Vágtak, szabtak, valahogy vége lett. A nyoma sokáig megmaradt. Megrendültem. De ebből a megrendülésből csak úgy tudtam volna kikerülni, ha megértem miért történt ami történt úgy, ahogy. Információ nem volt. Maradt a megrendülés.

Ehhez a megrendüléshez csak még több került az évek folyamán, ezt követően., mert ahányszor baj történt velem, a megrendüléseken kívül, kapaszkodókat, amivel feloldhatóvá tudtam volna tenni félelmem és görcseimet – mai szóhasználattal a stresszt – nem igazán találtam még az ezoterikus könyvekben sem, amiket elkezdtem olvasni annak reményében, hogy valahol megtalálom a válaszokat rengeteg kérdésemre. Ezen kérdések azonban mind ugyanabban a lényeges gyökérkérdésbe torkolltak, mint akárki emberfiának: Ki vagyok én és mi a dolgom itt az életben?

folyt. köv.