Hiányzik minden ölelésed,
hisz elfeledtünk egymásra figyelni,
s az úton valami régen elveszett…
kemény búzaszemként őrlődtünk a malomban,
- talán igaz volt, vagy talán mégsem?
- szenvedek, nagyon szenvedek…
Csecsemőként őszintén, tisztán,
csöppentünk bele ebbe a valóságba,
még ismertük igaz önvalónkat,
- de belementünk a játékba!
Emberként e földön követtük őseink lábnyomát,
hagytuk érvényesülni mások akaratát,
cipeltük ezredévek súlyos keresztjét,
miért jussunk lett örök fájdalom…
követtünk hamis álmokat,
a nagyobbak által kitűzött célokat,
kergettünk elérhetetlen ábrándokat…
- sodort az ár…
s nevetve nyújtottuk felé kezünk,
kiálltunk a porondra…
- játszottunk…
Nem hallottuk meg saját hangunkat,
nem álltunk ki elveinkért,
se önmagunkért!
- folytattuk tovább!
Megszereztünk mindent, mit akartunk,
mégsem éreztünk boldogságot,
tartaléklángon pislákolt az élet…
elnyomtunk minden érzelmet,
életfogytig tartó adok – kapok,
kerestük, kutattuk, ki a jobb!
Hittük, hogy így kell,
- csak így lehet…
Nem találtuk a sallangok közt magunkat,
- ez hát a szamszára?
A lét forgataga…
- rabok vagyunk… önmagunk rabjai…
Leláncolnak minket múltunk árnyai…
Várjuk a megváltást - másoktól,
- mindig másoktól!
Egy napon csend lesz, néma csend…
akkor meghalljuk, hogyan pendül szívünkön a húr,
- újra élvezzük a muzsikát…
Feltör az eredendő alaptermészet,
többé nem hagyja elnyomni magát!
Már nem hiányzik az ölelés, minden a miénk!
Lebegünk…
Örök békében…
Ez a csend!
- a szenvedés vége…
Videó formátumban, a szerző saját festményeivel
Éva 
