A genetika korszerű értelmezése - lelki evolúció és ön-örökítés

A pedagógia a személyiségfejlődésre (és így az életminőségre) ható tényezők közé jellemzően két elemet sorol be. Ezek: a genetika (avagy a személyiség öröklött, szülőktől, nagyszülőktől stb. hozott elemei) és a környezeti (korai gyermekkorban a szülök, később a kortársak, pedagógusok, aztán a társadalom nagyobb csoportjainak stb.) hatása. Spirituális megközelítésben gyakran felmerül az a kijelentés, hogy az egyén saját életének alakítója. Lefordítva ezt: ha képes megbirkózni öröklött tulajdonságaival és a környezet hatásaival, vagyis élete alakítójává válni, akkor ő már spirituálisan fejlett vagy legalábbis tevékeny lény. Ugyanakkor az ember életében vannak olyan történések, amiket látszólag sem saját felelősségének, sem a környezet hatásának nem lehet betudni. Erre kíván fényt deríteni az alábbi okfejtés.

Tanácstalanok vagyunk, ha nincs kit vagy mit okolni, vagyis ha egy történésért sem mi magunk, sem a környezetünk nem hibáztatható. Megfigyelhető, hogy amikor az egyén kezébe veszi sorsának irányítását, mindenre nem lehet befolyással. Ilyenkor a környezet viselkedését, annak saját életére gyakorolt hatását kezdi elemezni. A környezet hatása nem kikerülhető. Felelősséget kizárólag az egyénre hárítani nem lehet. A világ, melyben élünk egy élő, organikus rendszer, melyben a rendszer elemei hatással vannak egymásra. A rendszer működőképességének feltétele elemeinek egymásra hatása. Naivitás és ostobaság lenne bármelyiket is kizárni a másik ellenében. Azonban a ható okok elemzésekor egy harmadik elem bevonására idáig viszonylag kevés példa volt, pedig legalább olyan fontos, mint a többi. Ez pedig nem más, mint az egyén előző életeiből karmikusan fennmaradó oksági rendszer.

És itt össze kell vonnunk a nyugati és a keleti filozófia alapvető ideáit. A Nyugat mindig csak egyetlen életre, a jelenlegire helyezi a hangsúlyt, ezért magyarázza a személyiséget genetikai és környezeti hatásokkal, ennél tovább nem megy. A keleti filozófia szerint a lélek a halál után nem szűnik meg, hanem újabb testet ölt magára egy következő születés alkalmával. Az újraszületések sorozatosak, céljuk, pedig a lélek fejlődése. A lélek számára a test eszköz, mely által megtapasztalni képes az univerzum jelenségeit ezen a létsíkon. Amikor már a mindent megtapaszt léleknek nincs szüksége több testet öltésre, nem születik meg többet ebben a világban. Amíg viszont megszületik, életei során elkövetett tetteinek köszönhetően következmények sorozatát vonja magára. Tetteinek köszönhetően a következmények sora lehet annyira hosszú, hogy azok megtapasztaláshoz nem elegendő egyetlen élet. Vannak olyan következmények, melyek megélésre már csak egy következő élet ad lehetőséget.

Amikor a lélek újraszületik a Földre, testet öltésekor az előző életeiben történteket elfelejti. Így korábbi életeinek tettei és azok következménye ismeretlenné válnak számára. Ha pedig valamely következménnyel jelen életében szembetalálkozik, semmilyen mostani élet beli hatással nem tudja azt magyarázni. Amikor ő már mindent megtett, mint egyén, hogy egy adott helyzetet elkerüljön, és ennek látszólag a környezeti hatások is kedveznek, értetlenül áll a fölött, hogy mégis miért nem az történt, amire számított. Gyakran előfordul ilyenkor, hogy ha az ember az ok-okozati összefüggések rendszerét felgöngyölíteni igyekszik, eljut egészen jelen élete kezdeti szakaszáig, ám azt tapasztalja, hogy a kutatás ott nem fejeződik be. Vagyis lehetne még tovább és visszább menni.

Az oki tényezők kutatásának jelentős tényezője kell, hogy legyen az előző életek tapasztalatainak kutatása, ebből fakadóan pedig az un. ön-örökítés, ön-genetika is, vagyis azok a hatások, melyeket az egyén saját, korábbi tetteinek hatására hoz ebbe az életbe. E nélkül egyes, a világban lezajló események már semmiképpen sem magyarázhatóak (és akkor még az isteni közbeavatkozás aspektusáról nem is beszéltünk, amit egy esetleges negyedik ható okként lehetne tárgyalni). Illetve magyarázhatóak, mivel magyarázat mindig mindenre van, csak ebben az esetben nem feltétlen teljesül a valóságosság, a realitás kritériuma. Az emberi továbbfejlődés kívánatos iránya mindenképpen a nyugati és a keleti tudás összevonása, szintézisre emelése. E szintézis megalkotása nélkül, az ember csak sötétben, vagy legjobb esetben homályos lámpafényben tapogatózik. Ám az eredmény ugyanaz: nem érti önmagát és életrendszerét.

Címkék: Állandó szerzők cikkei, evolúció, genetika, lélek, öröklés, Szinay Balázs