Az első lépés

Életem első felét szürke felhőkbe burkoltan éltem, bár tudtam, kell lennie valami magasztosabbnak is a felszín mögött, mégis sikerült teljesen elbuknom az úton. Mindig azt tettem, amit mások mondtak, megfeleltem az elvárásoknak, jó akartam lenni, – megjegyzem, nem okozott nehézséget, kényelmes volt konfliktusok nélkül haladni… Nem voltak saját céljaim, mert nem tudtam mit kezdeni magammal és az életemmel. Néha fel- felvillant némi saját akarat is, de aztán mindig hagytam magam vezetni, elnyomni. Így omlottam a párom karjaiba, 18 évesen szülők voltunk, gyereket neveltünk. 

Amikor növekedett eme kicsiny emberpalántám, sokszor felfedeztem, komolyabban gondolkodik az életről, mint én, néha elszégyelltem magam, ő volt, és máig ő az apám (átvitt értelemben). Ekkor érkezett a második gyermek, hogy legyen mivel elfoglalni magam, mert még nem távozhattam. De ez sem volt elég… harcoltam, küzdöttem, spóroltam, főleg anyagi célokért, hogy a semmiből megteremtsem a jólétet, de ha elértem egy- egy ilyen célt, nem elégített ki, hiába volt meg, nem tudtam örülni! Mindannyiszor megtorpantam előtte és azon merengtem, ha ezt akartam, most miért nem örülök? Miért nem okoz boldogságot? Miért? Mert nem erre vágytam! Ezek után nem tudtam, mi jöhet még, és úgymond feladtam… nem találtam célt… már nem láttam célt, nem láttam kiutat, tétován néztem magam körül, és nem értettem, mi történik, mi értelme van. Miért élünk? Talán csak annyi a cél, hogy megszülessünk, és nyomtalanul távozzunk, vagy van még valami más is?

Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem, mindez csupán belül, legbelül, legmélyen bennem, a gondolataimban zajlott le… Mára tudom, minden fejben dől el, ezt szeretném elmagyarázni, bár cseppet sem könnyű szavakkal megfogalmazni. A szavakra az emberi tapasztalatok sok minden egyéb jelentést aggattak, nem beszélve a sajátos szemszögekről…

Emlékszem, ott álltam a főváros kellős közepén lelkileg teljesen összeomolva, miközben körülöttem vidám forgatag pörgött, forgott, az élet ment tovább, a színház folytatódott. Nélkülem ugyanolyan lett volna a világ, mint velem, nem számított, hogy létezem, vagy sem. Ezt éreztem, és a jövőbe tekintve nem láttam semmit, csak sötétséget, szürke felhőbe, homályba burkolózott minden. Megkaptam a lehetőséget, hiszen én akartam távozni… Mikor teljesen alámerültem önsajnálatom poklába, szintén fejben, „láttam” egy halovány reménysugarat, amely áttört a fekete fellegeken, és egészen lelkemig hatolt. Mélyen megérintett. Ekkor tudtam, kétféleképpen dönthetek. Az egyik, hogy végleg hagyom magam elmerülni, és ezt az életet befejezem, a másik, hogy engedek a hangnak, mely megszólított, és hagyom magam vezetni! Felismertem az elém tárt lépcsőt.

Az első lépés tehát meghallani a hangot, az útmutatást, a tanítást, mely mindenkinek ott van, csak tudni kell meghallani! Engedni kell! Igen, és persze mindig ott volt a következő lépcsőfok, melyre felléphettem, és várt rám a megfelelő mester, akinek a szavai által fejben leesett a tantusz. Bárki lehet mestered, egy könyv, egy zene, egy könyvcím, egy gyerek, egy újságcikk, egy ember, egy szó, ami kiváltja belőled azt a hihetetlennek tűnő felismerést, az AHA élményt. AHA! ÉRTEM! Érzem! Átéltem, mélyen… Fantasztikus belső utazás volt, melyben sokkal jobban megismertem önmagam, mint egész eddigi életemben. Ez tehát a második lépés! Az AHA élmény, amikor már nem a mások által kimondott szavakat szajkózzuk, (mert hiszen tudjuk mit jelent, de még nem érezzük, nem esett le a tantusz, nem történt meg a felismerés, a saját tudás közé való beépülés), az AHA élménnyel miénk a tudás, a beépülés. Természetesen mindenkinek más váltja ki ezt a fajta érzést. Nekem ebben az AHA élményben Papaji filmje segített, ő volt a hab a tortán. Egy este egyedül voltam otthon, és a filmet nézve totál átéltem, és igen, mindent kimondott, amit addig már felfedeztem, megtapasztaltam én is, mégis, akkor történt meg az AHA. Fejben, belül, mélyen, lélekben, szívben… Sírtam, örömkönnyek záporoztak maguktól lefelé, hirtelen az egész világot szívembe fogadtam, magasra szálltam, testtelen léteztem az örök egységben, és elmondhatatlan boldogságban. Azt kívántam sohase legyen vége. Teljesen átéltem a szőke nő mondanivalóját, elcsukló hangját, mintha én magam mondtam volna, amikor a mesterről, és az iránta érzett szeretetéről kérdezték, mely szeretetet nem tudta különválasztani az önmaga iránt érzett szeretettől, és az egész univerzumra irányuló érzelmeitől. Igen, és akkor egy pillanatra sikerült megéreznem, hogy a disznók is szépek, a legyek is gyönyörűek, és mindennek pontosan így kell lennie, és fölösleges cirkusszal próbáljuk magunkat lenyomni, eltiporni, direkt szenvedtetni. Az utolsó jelentnél, amikor egy férfi volt a mester előtt, és jól elbeszélgettek, sokat nevettek, aztán a férfi ugyanúgy ragyogott az örömtől, mint én, végül megkérdezte tőle, hogy mit szeretett volna mondani. A férfi lehajtotta fejét, és megrészegülten kinyögte a kis dalocskáját, hogy mindig a szeretetet, és a boldogságot kereste, KŐKEMÉNYEN kutatott! KŐKEMÉNYEN! Mint én… Hát! Pont olyan volt, mintha én magam mondtam volna! Nem létező hangom is elcsuklott a gyönyörtől, és felszabadultan nevettem együtt a tömeggel! Aznap éjjel úgy feküdtem az ágyban, mintha egy ringatózó falevél hátán lebegnék, hihetetlen boldogságot éreztem. Ez az a pont, amikor magunkévá tesszük a tudást, a felismerést. Az igazi boldogságért nem kell elmennünk sehová, nem kell tanfolyamokat fizetnünk, mert minden bennünk van, belül, legbelül. Ez maga a csoda!

Természetesen szerettem volna rengeteg embernek segíteni ebben, hogy ugyanezt érezzék, amit én, legyenek boldogok, éljenek a mostban! Papajit sokaknak ajánlottam, de mindenkinek más váltja ki az AHA élményt, hát voltak, akik csak néztek rám, mit akarok én ettől a magatehetetlen kis öregtől? Mit akarok? Látom a szemét, és azt a boldogságot, a megnyugvást, amivel élte az életét, és mellette sok ezer embernek sikerült felismernie ugyanezt! Látom, amikor végtelen boldog ragyogással egyszerűen csak ül, és átadja magát a létezésnek! Így érdemes… persze, nemcsak Papajinak sikerült ezt elérnie, hanem oly sok más embernek is, nekünk is eljöhet. Ültem Chris mellett is egy percig, csodálatos, egész életemre kiható élmény volt. Úgy ragyogott, mint egy nap, egy végtelen, kifogyhatatlan erőtér… Bizony, mindenkihez akkor jut el az a valami, amikor elég érett rá szellemileg, lelkileg, amikor felkészült, és a talajt alaposan előkészítette. Persze, ez direkt nem megy, úgy értem, akarással! Elfogadással, befogadással igen…

A harmadik lépés az lenne, hogy a felismeréseink szerint éljünk! Ne beszéljünk róla, ÉLJÜK! Elismerem, ez tűnik a legnehezebbnek, mert ennek valóban őszintének kell lenni. Összhangban kell lennie az érzelmeinknek, érzéseinknek, gondolatainknak a tetteinkkel, a vágyainkkal, és a mélyen dédelgetett álmainkkal. Amikor egyszer fejben felállunk, és azt mondjuk teljes hittel, és meggyőződéssel, megyek, és elérem a célom! Akkor megtörténik!

Bevallom, sok embernek próbáltam segíteni ebben, de rá kellett jönnöm, ez sem megy direkt, hiszen amikor leírtam, amire rájöttem, akkor kaptam olyan válaszokat, hogy ő ismeri már ezen téziseket, olvasta már ezer könyvben, nem ilyen választ várt tőlem, de én „csak” ezt tudtam nyújtani, mert tudtam, miről beszélek, éreztem, átéreztem. Igen, én is olvastam, de elolvashatom ezerszer, tízezerszer, amíg nem ÉRZEM, és nem épül be a saját gondolataimba, értékrendembe. Tehát, egymásnak nem tudunk segíteni, amíg a másik nincs azon a ponton, hogy fel tudja ismerni saját maga számára. Ez olyan, mint a számítógépeknél az illesztő program. Hiába van nyomtató csatlakoztatva a gépemhez, ha nem telepítettem fel, nincs meg az illesztő program, nem fog működni. Más kérdés, hogy a másik ember hibáit könnyebb kívülről látni, mint a sajátunkat önmagunknak felismerni. Azonban hiába hívjuk fel rá a figyelmét, amíg ő maga nem ismeri fel, és nem hajlandó változtatni. Erre jöttem rá a lépcsőn való felfelé lépkedéskor. Ezt írtam le száz, és ezerféleképpen, és beismerem, egy hatalmas csodaként éltem meg, fantasztikus volt, mely során rájöttem arra is, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem maga az út átélése a cél, az maga a csoda az életünkben. Ma sok mindent szépnek látok, amit eddig nem, megcsodálom az elém táruló szépséget, és megírom, nekem az írás… az írás… AZ ÍRÁS! Köszönöm… Ha kicsit érzékenyebbek leszünk a világra, találunk magunkban olyasmit, amit sohasem gondoltunk volna! Ez bizony igaz, én a verseket találtam, amit soha az életben nem gondoltam volna, hogy ott van bennem is – mint BENNED!

Címkék: Állandó szerzők cikkei, Brátán Erzsébet, útkeresés