Az élet olyan, mint a hullámvasút, amikor felfelé haladunk, izgulunk, arcunk kipirul, feszültségekkel telve várjuk, hogy elérjük a csúcsot, ahonnan tágra nyílt tekintettel nézünk körbe és próbálunk minél több látványt belesűríteni abba a pillanatba, míg a kocsi átbukik az emelkedőn és az út lejtővé alakul, ahol sikítva, rémülettel markoljuk a karfát, szorosra csukjuk a szemünket és időnként még vicsorítunk is a megerőltetéstől. Majd a végén, jön a megkönnyebbülés, a kocsi lassítva gurul még pár métert, mi pedig, mosolyogva vagy még az emlékek hatása alatt kicsit kábultan tekintünk vissza a megtett útra és szeretnénk újra átélni, újra csinálni az egészet, most már tapasztalatokkal felvértezve, sokkal bölcsebben, de... Nincs több kör.
