Talán csak néhány éve szembesültem azzal, hogy nem szeretem önmagam, nincs önbizalmam... Persze nem is tudtam, hogy szeretni kellene, hiszen egész életemben ott voltak a példák előttem, amit másokon láttam, másoktól hallottam:
„Ez egy önimádó… öndicséret büdös… öntelt… beképzelt… önhitt… csak önmagát fogadja el, csak önmagát szereti… azt hiszi, csak ő van a világon… túlteng benne az önbizalom… vajon miért hiszi, hogy ő tökéletes? Stb.”
Nos, ilyen neveltetés után ki merné önmagát tökéletesnek képzelni? Azt hittem, bűn önmagam elfogadni, szinte ki sem merem mondani… önmagam szeretni… juj!
Nos, ilyen neveltetés után ki merné önmagát tökéletesnek képzelni? Azt hittem, bűn önmagam elfogadni, szinte ki sem merem mondani… önmagam szeretni… juj!
Nem beszélve arról, hogy már kicsi gyermekkorban, a nevelésünket megkezdik azzal, hogy nézd meg milyen ügyes a Pistike! Látod, ő szépen tud enni, nem eszi le a ruháját! Látod, ő milyen jól tanul? Látod ő mennyire fegyelmezett? Látod, hogy vigyáz a ruhájára? Mindig elénk állítanak valaki mást példának… Ezzel bizonygatva, mások jobbak, szebbek, ügyesebbek, kialakítva bennünk a kisebbségi érzést…
Miért?
Miért állítják mindig példának elénk a másikat, hogy mi azt higgyük, rosszabbak vagyunk, mert mindig csak más lehet okos, csak más lehet szép, csak a másik a csinos, csak a másik a jó… Miért?
Ezeket mind mi találtuk ki, hogy legyen előttünk példa, akit, amit követhetünk!
Lám, lám, és ott a rengeteg reklám, a manökenek, a színészek, kik mind példaként állnak előttünk! Sehol egy fölösleges zsírpárna, sehol egy rossz fog, egy kósza hajszál, mert még azt is egyenként ráncba szedik!
Hát igen! Mindenki más tökéletes, mindenki más szép, és jó…
Csak mi vagyunk „rosszul” tervezve…
Túl alacsonyra sikerültünk, túl vastag a lábunk, vagy túl vékony, túl sok a súlyfeleslegünk, túl soványak, túl magasak, túl szélesek, túl körték, túl almák, túl férfiasak, túl kicsi, vagy túl nagy a fülünk, nem szépek a körmeink, szőrös a lábunk, túl nagy az orrunk, vagy túl kicsi, lapos, vagy széles, göndör, vagy éppen túl sima a hajunk, túl nagyok, vagy kicsik a fogaink,… és még sorolhatnám tovább…
Ó! Egyáltalán nem hasonlítunk a plakátfiúra, miért pont nőnek, vagy miért éppen férfinak születtünk?
Miért öregszünk, miért nem vagyunk gazdagok? (gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha mindenki szép, okos, örökké fiatal, és csúcs gazdag lenne, na meg persze egyforma, hiszen egy elfogadott képre kellene hasonlítani, aki TÖKÉLETES!)
Ha pedig túllépünk a testi „hibák” taglalásán, akkor előkerül a bezzeg a másik milyen szépen tud festeni, rajzolni, varrni, írni, alkotni, építeni, milyen ügyes, kreatív, mi miért nem vagyunk olyanok?
Miért? Miért?
Rengeteg kérdés feszít belülről, amelyekre nem találjuk a választ!
Minden esetre egyáltalán nem fogadjuk el magunkat, mert képesek vagyunk a legapróbb részleteken is kiakadni! Így nem is lehet elfogadni, szeretni önmagunkat, főleg addig nem, amíg a testünkkel azonosítjuk az egész létünket, meg mindig másokhoz hasonlítjuk! Ha pedig mi nem szeretjük magunkat, hogyan várhatjuk el másoktól, hogy szeressenek minket? Szörnyű, hogy a ma emberének a szeretetet keresnie „KELL!” Önmagában, és a világban…
Ahhoz, hogy sok- sok év önmarcangolás után az ember újra tudja szeretni önmagát, bizony el kell telni egy kis időnek, mire megérti, nem csak a teste létezik. Valamilyen szinten mindenki tudja, hogy van lélek is, de ennyivel ki is merül a gondolat, hisz a lélek szemmel nem látható, kézzel nem fogható…
Ha elfogadjuk, hogy szellemi lények vagyunk, akik itt a Földön emberi tapasztalatokat szereznek, már könnyebb a helyzetünk.
Érdemes feladni eddigi hiedelmeinket, a belénk nevelt tradíciókat, az eddigi hitünket teljesen át kell alakítani. Fogadjuk el, hogy most ebben a testben pontosan olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kellett! Most ezt a tapasztalatot érdemes megszereznünk.
- Kihez kell hasonlítanunk?
- Kihez, vagy mihez képest?
- Önmagunkhoz képest!
Ezek vagyunk! Ez vagyok én, és csak önmagamnak érdemes megfelelnem. A saját elvárásaimnak, a saját életemnek, amit önmagamtól várok el, csak annak kell megfelelnem!
Nézzünk csak meg egy érintetlen civilizációt, amit mi primitív népnek hívunk! (Talán még akad ilyen a bolygónkon…)
Ők az édenkertben élnek, amíg mi el nem rontjuk őket a „civilizációnkkal”.
Meztelen járnak, ahogyan az Istenük megteremtette őket.
Milyen Isten? Ki az istenük? Kérdezgetjük ilyenkor.
A természet az istenük, a Nap, a Hold, a Föld, a fű, a víz, a falevél, az eső, mindenben őt látják, a Természetet. Számukra ismeretlen a bűn fogalma, nem ismerik az erényt, a jót, a rosszat. „Csak úgy” léteznek, örülnek az életnek, minden egyes pillanatnak, minden egyes percnek. Meg sem fordul a fejükben, hogy nem olyannak kellene lenniük, amilyenek. Élvezik az esőt, a szelet, a füvet, a fát, élnek, ÉLNEK!
Hogyan élnek? Boldogan! Övék a legnagyobb boldogság! Nem számít a tudás, a civilizáció, nem foglalkoznak fölösleges színházzal, csak ÉLNEK!
Nekünk komoly erőfeszítésünkbe kerül, hogy lelkünkben felismerjük ezt a felhőtlen boldogságot, a feltételek nélküli szeretetet minden iránt, nemcsak az élő, az élettelen dolgok iránt is. A megbocsátást, a feledést, a múlt elengedését. Nézzük meg őket, amint nem „gondolkodva” a tökéletes MOST- ban léteznek a legnagyobb földi boldogságban!
Vajon mi, a ma embere, a civilizált, tanult emberek, mikor tudunk eljutni, vagy visszajutni ehhez a tökéletességhez, ehhez a boldogsághoz, elfogadáshoz? Ehhez a felismeréshez? Ehhez a világossághoz?
Mikor tudjuk felhőtlen boldogsággal, odaadással magunkba szippantani a friss levegőt, és átadni magunkat teljes odaadással a létezésnek? Csak a létezésnek, csak a most pillanatának? Csak úgy, csak boldogan élvezni minden pillanatot, örülni mindennek, mindenben a szépet látni? Mindent elfogadni?
Mikor?
MIKOR?
A válaszok bennünk vannak! Senki más nem tud felelni a mi saját kérdéseinkre…
Azt hiszem, én már láttam ilyen embert… Meglátszik rajta kívülről is, látszik a szemében… A nyugalom, a megadás, a feladás, a hála, a boldogság, a hit, a tudás, a mindent tudás, a mindent elfogadás, a szeretet, a létezés, az igazi ős szeretet, a most…
21 Hozzászólás:
Szerintem mindnyájan úgy indulunk, hogy elhitetik velünk: önmagunkat szeretni bűn.:)
Egyébiránt én azt láttam, hogy mindig kétfajta ember mondja valakire, hogy öntelt és önző:
Aki maga az és nem tetszik neki, hogy ezt más is megengedi magának, főként vele szemben. 2. Aki nem az, és tisztán meg tudja már ez állapítani valakiről. A kettő között úgy lehet különbséget tenni, hogy egyszerűen megfigyeled őket. Megfigyeled viselkedésüket és azt, hogy miként bánnak az emberekkel, mit értek el idáig.
A reklámpszichológia egy más kérdés. A reklámkészítőket valójában nem is érdekli, hogy milyen vagy, ők azt célozzák meg, hogy vásárold a terméket. Ehhez pedig azt kell mondaniuk, hogy tökéletlen vagy és megvásárolhatod a tökéletességet.
A felszínes megítélés ellenszerét te is megfogalmazod az írásban: nem a test az énünk. Ki kell lépnünk abból, hogy a testtel azonosítjuk magunkat, azt igyekszünk mindig csinosítani. Ez a lépés ingyen van és még hasznos is.:)
A ma embere pedig akkor tud visszajutni a világossághoz, ha levedli a sok felesleges dolgot, és téveszmét, amivel mindennapjait leköti.
Egyébként jó írás. Kerek. Van kérdésfelvetés és válasz is. A megfogalmazás érhető, természetes.
Kedves Balázs!
Te olyan jó kritikus (vagy/lennél), én magam csak írok, de sohasem tudnám így megfogalmazni, miről! :)Ez pont egy olyan írás, amit saját tapasztalatból, zsigerből dobtam össze. Ezt éreztem, ezt tapasztalatam...
és megfigyeltem azt a kétféle embertípust, bizony megvannak a dobozok hozzájuk is :))))
Örülj neki, hogy ösztönösen írsz. Vagyis, hogy érzed, hogy mit, hogyan és miért...Ez nagy ajándék, ugyanúgy, mint a tapasztalatok is.
Hogy miről írsz? - hát a témáid mindig elég konkrétak!:)
Egyébiránt, szerintem igazából csak egy téma van, az egyes írások pedig e felé vezetnek és ezt boncolgatják milliónyi nézőpontból, irányból.
AHA!!!!!!!!!!!!
Ösztönösen...
Igen, úgy érzem, mindig ugyanarról írok, én csodálkozom legjobban, ha vki mást lát benne!Gondoltam, h te észreveszed!Mindig, mindig ugyanarról, esetleg más szemszögből... :)
Nagyon jó téma. Talán azért nem szeretem magam, mert voltak, akik túl nagyot "rúgtak" rajtam... Nem tudom. Azt hiszem, mások miatt, a bántások miatt.
Elvileg egy ember akkor teljes, ha szereti önmagát, felebarátját és Istent. Ezt a hármasságot tanítja a teológia. Talán van benne valami...
üdv, Éva
bocsi, Türk Éva a teljes nevem:)
Szia Éva!:)
Igen, konkrétan a keresztény teológia mondja így, de ez megfogalmazódik más vallások teológiájában is és a konklúzió tényleg ez, már, ami a felebarátokat illeti.
Aztán talán más kérdés, hogy az ellenségekre mi vonatkozik.:)
Elvileg ugyanis ugyanez, csak éppen nem mindig jön be. Bár a szeretetnek sok formája van. A szeretet bölcs és olykor a nem cselekvésben nyilvánul meg.
Szia Évi!
Én már régebben rájöttem, hogy minden vallás és tanítás egy tőről fkad, és ugyanazt akarja elmagyarázni, csak éppen az alapító szemszögéből. Ezt a "szeresd felebarátodat, mint tenmgadat" nekem sikerült mélyen átéltem, amikor édesanyámhoz hasonló idősebb hölgyek szenvedését láttam. Teljesen átéltem a fájdalmukat, és gondolatban átöleltem őket. De ez akkor sokkal jobban mnet, amikor már kezdtem egy kicsit önmagam is "szeretni" - elfogadni, és túllátni a testem korlátain!
Kedves Erzsébet!
Most volt időm olvasni az írásodat, igazán csodálatos.
Egy szót emelnék ki belőle: igazi ős szeretet
Az igazi probléma az, hogy a neveltetésünk nem értékadó alapú. Sem a szülő már, hisz neki sincs igazán, sem az oktatás nem képes megfelelő értéklátásra, értékadásra és értékteremtésre. Nem személyreszóló üzenetek vannak, hanem egy masszához beszélnek, ha a nagy egészet nézzük társadalom szinten. Elveszett, ami megvolt, amit ősanyáink és ősapáink tudtak.
Persze a csírája ott van bennünk, előhozható és kibontható.
Úgy vélem, ha megleljük igazi belső értékeinket, látható, külsődleges hibáink is szerethetőkké válnak, sőt "belső" sötét részünk is magunkhoz ölelhetővé válik és elkezdődik valami örök ragyogás bennünk. Bennünk lesz a nap, azzá válhatunk.
A kreativitás nagyon ösztönző. Az írás is ad arra lehetőséget, hogy az ember kibontakoztassa magát, egyfajta öngyógyító mechanizmus lehet ebben a jelenkorban.
Érzel, átérzel, visszanyúlsz az eredethez magadból, kibontod és kiárasztod. Magad emeled, megtartod, megérted a falak mögötti történéseket és tovább lépsz.Te leszel az, aki magadtól tud tovább lépni, nem kell, nem lesz szükség külső kapaszkodóra. És mivel mindezt te viszed végbe, a tapasztalat erejével hitelessé válsz és tovább adhatod. A szavad másnak is érték lesz.
Viszont erre nevelni kéne, és ehhez gyökeres változások kellenének.
A jelen korban nem cél, hogy boldogok legyünk, lényeg az emberi, igazi gondolatok nélküli,vezethető, megvezethető, java részt depressziós massza.
Igyekeznek mindentől megfosztani, de legfőképp magunktól, valódi önvalónktól. Bennünk szétszakítják az eget és földet, így létrává sem válhatunk...és földi utunkat is tévelygéssé véltják, nemhogy az amúgy beváltható üdvünket.
Az ősszeretet...igen ez a kincs, ennek fellelése magunkban, a forrás, az eredet, a gyökér. Mert ez meghoz mindent, és valami kegyelemteljes állapotba képes bennünket emelni, a hit hatóvá válik.
A szeretet vallássá, vállalássá válik...
Köszönöm, hogy olvashattalak.
Nagyon szép és magvas sorok!
Nagyon remélem, hogy gyermekeinket egyszer már el tudjuk saját útjukon engedni, úgy , hogy meg is leljék önmagukat, szülőként, nevelőként....stb.
A mottóm:
Adj értéket!
Légy kreatív!
Az érték belső kincseink meglátására és kibontakoztatására, majd átadására vonatkozik.
Értékteremtés...a tegnapból a holnapba a jelenen át.
Kedves Kinga!
Igen, értem, érzem, amit mondasz! :)
Már sok ilyen ember van, aki így gondolja, és a ma gyermeke nem úgy születik, hogy megvezethető masszává váljon! Eljött az idő a változásra! Ők már nem olyanok! Nekem van egy igazi kritálygyerekem, MINDENT mgatapasztalhattam által a valóságban! :) - én magam voltam régebben a totálisan beolvadó megvezethető massza - kikészültem, mikor ő nem olyan lett - nekem kellett "lelki gyógyítóhoz " elmenni, aki egy szavával felsimertette bennem, mi a helyzet, és ki teszi jól a dolgát, ill. milyen kellene legyen az EMBER...
Nekem két ilyen gyerekem van :)
Megértelek...
Én sem kaptam igazán kulcsot a kezembe indulásnál...ill. megvolt, csak meg kellett lelnem :)
Tanultam gyógyítónál...láttam a gyógyítókat....
Nem hiszek a varázslás erejében amit magunkból indítunk meg, hogy a másik meggyógyuljon
Hiszem, hogy egy lépcsővel feljebb is van, és az igazi gyógyulás az, amikor kezedbe adom a megoldás kulcsát, az amikor veled is megláttatom a probléma okát, amikor olyan "erőssé" tudlak téged tenni a te kívánalmaddal együtt, hogy valójában te gyógyítod meg magad de mindezt azáltal, hogy összekapcsollak a forrással, és persze a gyógyító is össze van kapcsolva. Igazán a gyógyító jelenléte, szava hat, nem kezének varázsló mozdulatai...
Persze ez csak egy kiragadott példa.....
És akkor rólunk orvosokról ne is beszéljünk :)
a gondolat sajnos már lassan nem elegendő, cselekvés ideje lesz :)
a gyerekekhez: valójában mindegy, hogy keresztségben az indigó, gyermekeim a kristálygyermek megjelölést kaptuk, mert nem tesz különbbé, csupán valaminek a lehetőségét adja meg, ami el is veszhet.
Ha szülőként nem látom meg gyermekek kibontakozó képességét, nem adok megfelelő lehetőséget, bizony kárt is tehetek. Rátelepszek, saját korlátaimat, hiedelemrendszeremet vetítem ki, mely szépen idővel át is "öröklődik" Szárnyukat szeghetem, még első szabad röptük előtt.
Kis lelkecskélyük egy finom hangolású, ám könnyen elállítható és tönkretehető precíziós műszer.
A szülő felelőssé válik...
A lényeg, tudjak saját kulcsot adni önmagukhoz, élhessenek adottságaikkal.
Ha én tévelygek, az öröm képessége sincs már meg bennem, ha nem vagyok magammal tisztában (ez persze folyamat és soká tart-hat), akkor mit adjak a kezükbe, hogy és hol is láthatnák meg saját kinyíló utukat.
A gyermekek magvacskák, akik az eredetet és a jövendő újat magukban hordják.
Rajtunk igen sok múlik, legyenek így vagy úgy megjelölve ....
Köszönöm gondolataidat!
A szülőséget nem tanítják, nem is lehet!
Amikor az első fiam született(18 voltam) még nagyon gyermeki volt a gondolkodásom! Vele együtt nőttem fel, sokszor komolyabb volt, mint én, úgy éreztem, ő az apám, a tanítóm, ez máig így van! Mellette diáknak érzem magam! :) Imádooooom őt!
Amikor a második született (30 voltam)... és azt hiszem, én tanultam többet tőle.
Mestereket kaptam :)
A nevelési módszere,m mindig liberális, vagy nem tudom milyen, demokratikus, szeretettel engedő volt, ezért a fiam barátnője azt mondta, azért engem választottak szülőnek, mert tudták, hogy megtehetik, amit meg kell tenniük... Amikor a kicsi a "nyakamba szakadt" , idősebb fejjel már megijdetem a felelősségtől, de az élet elrendezte a dolgokat, minden úgy lett, ahogyan lennie kellett!
Kedves Kinga!
Te pedig csodálatos orvos vagy, mindegyiknek ilyennek kellene lennie!
Tuljadonképpen az ember önmagát gyógyítja meg, csak nem árt néha a terelés, az útra terelés, ami semmit sem ér a beteg hite és rendíthetetlen kitartása nélkül!
ha van kedved, egyszer nézd meg a weblapomat, miről írtam :)
http://bratanerzsi.freewb.hu
én köszönöm a figyelmed! :)
Kedves Erzsébet!
Köszönöm szépen a lapod linkjét és a lehetőséget, feltétlen megnézem!
Ha van kedved, szeretettel látlak nálam:
Harmónia: http://www.rezdulesek.eoldal.hu/
Hát valóban, a gyerekek tanítanak szülővé válni. A kislányom szokta mondani és ma a fiam is mondta: anya! te vagy a világ legjobb anyukája.
ez igazi öröm és ajándék, de tudodm amit tudok :) és még jobban igyekszek...
Elvarázsoltál! :))))))))))))))
köszönöm szépen!
És Balázsnak is köszönöm, h megismerhettelek!! :)
Hát valamira én is jó vagyok!:)
Egyébiránt a szülőséget már több ezer éve is tanították, mint a férfi, női szerepeket, a társadalmi kötelességeket, de mindenek előtt azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért vagyunk itt, milyen viszonyban vagyunk a világegyetemmel.
Ez a tudás (is) elfelejtődött...
... és ezért tévelyeg némelyik szülő, m nem tudja, merre hova!
Az én olvasatomban a sorrend ez lenne:
1. Mit jelent embernek lenni.
2. Mit jelent nőnek/férfinak lenni.
3. Mit jelent szülőnek lenni.
4. Minden egyéb életszakasz jellemzői és feladata.
5. Egy mesterség kitanulása. Olyan mesterségé, amire az illető a legalkalmasabb, nemcsak olyan, amit szimpátiája alapján választ.
stb.
A többi lexikális maszlag ezután jöhetne.:)
Hajrá!
Akkor alapítsd meg azt az iskolát!
spirituális alapon! Hm... de szép lenne!!!!!
Ezt is én csináljam?:)) Á, nem...
Vannak ilyenek, Magdi cikkénél kitértem erre.
Nem újakat kell létrehozni, a meglévőket elterjeszteni.
Egyetértek azzal, hogy lehet gyerekeinkből szülőket nevelni.ha meg tudjuk tanítani embernek is lenni. Istenembernek.Balázs sorrendje igaz.
Megjegyzés küldése