2011. február 21., hétfő

Szépség, Harmónia - Mozaikok


Nyomasztó lassan ez napfény nélküli borongós időszak. Az eleven hús minden sejtje megújulni vágyik. A benne kódolt éltető program lassan ismét felnyílik és a megvalósulását óhajtja léleknek, szívnek, érzelemnek. Tavaszt sóhajt bennünk az izmainkba fagyott tél. Talán ezer esztendeje is már, hogy készülünk….

Ébredünk. Keressük létünk értelmét. Mozaikdarabkáink szétszóródva hevernek. Igyekezünk meglelni rendezni őket, összeilleszteni egésszé. Van, hogy siettetnénk már az időt, s erővel kutatjuk magunkat. Terheink cseppet sem kevesbednek, s koloncként húzunk mindent magunk után, barázdát szántva a földbe, mely bús ráncként tükröződik merengő arcunkon. Szabadulni vágyunk, meglelni magunkat, az örömöt, az értelmét annak, hogy élünk, s levegőt veszünk. Keresésünk során mozaikdarabjaink széthullhatnak ismét, újak adódnak, régiek vesztik a helyüket, s már nem is az egészre figyelünk, életünk hatalmas, kirajzolódó térképére, hanem csak a részletekre, viszonyokra. Elveszik a cél. Csak a szüntelen hajszolás, a sürgető akarás marad. Nem fénylik fel semmi, s a magunk hurcolta terhek alatt majd összeroskadunk. Útvesztők nyílnak, mi pedig a remény hitében azokat is végigjárjuk többnyire, méghozzá kitartással, csak hogy leljünk magunkból még egy beilleszthető darabkát. Sodródásunk végtelen tengerén nem látunk meg semmit. Pedig nálunk az evező. S ahhoz, hogy tájékozódjunk, s aztán újra evezzünk, megállni érdemes. S csodálni felettünk a napot. A mélységek örvényei már amúgy is megnyíltak.
Megállunk, gondolatban terheinket leoldjuk. Nem süllyedünk, nem emelkedünk. Csak a jelen pillanatában könnyedén létezünk, s szemünket rányitjuk arra a kapura, melynek túloldalán a létezés magáért vár minket. A kaput megnyitjuk, s hagyjuk, hogy ránk áradjon a „mátrix” azon valósága. Nincs itt és ott, csak a jelenlét felfénylő szépsége és egésze. Bennünk és körülöttünk.
Töltekezés nélkül erőnk végessé válik, s elszakadunk lassan attól a tartó száltól, mely biztonságot, s egyben szabadságot is ad, áldást hozva életünkbe.
Humorral, s könnyedséggel szemlélve hagyjuk olykor, hogy a kiskapun túlról egy eleven sugár felizzítson bennünk valami jót, hogy új láng kaphasson belőlünk erőre, s vigyen tovább a megkezdett utunkon, nem feledve a célt.
És hogy mi a cél? Nem más, mint végigmenni az Élet ránk szabott ösvényén. A vonalak lassan amúgy is kirajzolódnak előttünk. Ne mi rajzoljuk és húzzuk hol egyenesre, hol meg görbére, akarattal megmásítva. Csak figyeljünk. Ne hagyjuk, hogy a remény legkisebb szikrája is végképp kialudjon bennünk. Néha elegendő csupán egy hang, egy mosoly, egy kéz, egy szív üzente gondolat, mely képessé tesz minket tovább lépni. Csak hagyjuk, hogy így legyen. Mindenben és mindenkiben ott lehet a jel, mely a folytatást szorgalmazza.
Az elfogadás és belátás, mely tanulásunk egyik alaptétele és alappillére, kétségtelenül nehéz. Lázadunk, perlekedünk.
Egy biztos, más nem vált meg minket. Hát ne várakozzunk másra, a pillanatra, mely talán soha el nem érhető messzeségbe távolodik tőlünk, hanem evezzünk magunkért, a bennünk élő jóért, bármit is szánt számunkra a sors.
A lét nyomorúsága, a bennünk meg nem született fény, s a szép kiteljesedetlen, így beváltatlanul maradt igazsága. Mely csak darabjaira hullva csillan fel időnként, de egyé válni képtelen. S így mozainkjainkat is hiába illesztgetjük. Hamis és megtört fény, árnyjáték lesz csak részünk.
A bennünk élő csúnya továbbra is csúf marad és fájó, megszépülni képtelen töredék, mely éleivel folyton felsebzi bennünk, mit feledni vágyunk. Nem irtani kell a rosszat, s kivetni erővel, hanem átlényegülni, hagyni megszületni a jót, mely átkódolja bennünk a töredezettséget, elsimítja az éleket, s egyé váltja, mi szétszakadt. Megszelídülünk. A harmónia megélése rendet teremt, s segít a nehézségeket átlépni.
A szép magában hordja a rendet, a harmóniát, az igazat, az élet dalba öntött valóságát, melyet szívünk ritmusként ver szüntelen. Halljuk-e szívünknek ezen tavaszt és megújulást vágyó, megváltó üzenetét. Ne hagyjuk, hogy ami bennünk egy, maga az élet szimfóniája, széttöredezzen, s a magunk keresése közben elvesszék e hang…..
Mozaikjaink amúgy is megkerülnek, csak tudjunk figyelemmel élni, tudjunk megújulni, lelkesedni. A szép, a teremtés által megkomponált bennünk élő egyedi, ám mégis más számára is érhető zene ezernyi vetülete. A kapocs.
A rendező elv szívünk fénnyel teli ritmusa. Meghalljuk-e hát a magunk dalát, Otthonunk örök szavát.
Végtelen idő pulzál sejtjeinkben szívünk megszelídült hangján át, ébresztőt fújva az öröklét minden örömteli pillanatára.

Folytassuk megkezdett utunkat!


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

Véletlenszerű ajánló