2011. március 1., kedd

A dolgok visszája - Lélekből Ember

 

Tudatosan igyekszünk fejleszteni és szemlélni magunkat. Így vizsgáljuk haladásunkat, utunkat, szenvedéseinket, örömünket. Életünkhöz előre kitalált terveket, menekülési útvonalakat készítünk, hogy azt elképzelésünk szerint zökkenőmentesebbé tegyük. Ám nem meglepetés az a felismerés, hogy jóval több a biztosíték, mint az a boldogságunkhoz elegendő lenne. Ráadásul nem is feltétlen az, ami igazán számunkra, örömünkhöz mérten kellene, így gátként minduntalan visszavet.

Megjárjuk az érzelmeink magasát és mélységét, utazunk a szellem szárnyán, kalandozunk. Belső utunk lassanként jelenlegi hitünk szerint kerekké egészül, otthonunkként ismerjük, azonosulunk vele és gondoljuk, kivetül belőlünk külső világképként is. Természetesen így van. Kivetülünk belsőnkből, s a külső azzá válik, ami bennünk van. Hisszük, hogy így van.
De kitekintünk-e valójában, épp olyan komoly figyelemmel és átéléssel, mint ahogy belső utunkat járjuk. Rájövünk-e, hogy valójában még mindig akarattal tervezünk, bár a hagyatkozás is szépen megszólal már lelkünkben, azonban lopva azon kapjuk magunkat, még mindig markolnánk ezt-azt, csak hogy saját biztosítékaink meglegyenek. Nem hamis-e még mindig a belső kép, nincs-e még mindig torzulás, s a külső nem másabb-e mégis, mint amilyennek hisszük, magunk előtt is eltitkolt álcáink miatt.
Lehull-e rólunk az álarc végre, melyet oly szorosan fogtunk arcunk elé, hogy szinte már bőrünkké vált, s az álarc vak szeme lett a miénk, mely szemléli a belsőt épp úgy, mint a külső fejleményt.
Kőkemény akarattal tapasztjuk ezen álarcot magunkra, melynek fintorát lassan már észre sem veszünk. Védrendszerünkké vált, melyet magunkért állítottunk. Hamisan. Magunk és mások ellenében állt fel e megfestett arc. Igyekszik a jó oldalát mutatni, akkor boldog, ha más is a szép festését csodálja. Ám a rétegek alatt repedezés húzódik, melyet minduntalan javítgatunk. No de meddig, s nem köszön-e ránk hirtelen egy olyan átütő érzés, mely megrepeszti az egészet, miután már képtelenek vagyunk további maszkokat gyártani, érzelmeket leplezni erővel, vágyni azt, ami nincs.
Amikor utunk során új megállóhoz érkezünk és a belső feszültségünk oly naggyá nőtt már, hogy olyat lépünk meg, mely szívünknek igaz öröm, leoldódnak lassanként a megfestett rétegek. Előtűnnek a repedések, hagyjuk, hogy a könnyünk csendesen bekússzon egészen a mélyébe és tovább marva azt, meghasadjon a héj. A könny áthatol a valós arcra, érinti az eleven bőrt, s a szív pirosába cseppen könnyedén. Leomlik a szív jól őrzött, makacs várfala is. Csak ülünk, merengünk, élvezzük azt a jót, amit megléptünk magunkért. Nem várunk el, nem ítélünk, csak elfogadjuk, hogy a miénk belőle minden. Jó és rossz egyaránt. Szemléljük a mintákat, mik a formák sokasága közül rák kacsint. Nézzük az arcokat, az eleveneket, a holtakat is, melyekre a magunkéhoz hasonlóan ezeréves maszk tapadt. Tudjuk, hogy rajtunk is így volt, s egy-egy festékréteg maszatosan még rajtunk ragadt. Hagyjuk, hogy az élet, a napfény, az eső, s a szív könny áztatta pirosa az utolsó csíkot is eltüntesse rólunk. Az álarc szélhordta emléke marad csak mementóként.
Belső utunk külsőbe fordul, létünk valódi életet akar, belőlünk fakadót.
Meggyötört lelkünkből lelkes emberré igyekszünk válni, egyszerűen, tisztán.
Magunkért, s így másokért.

Az álarc nélküli ember ránk nevet.

Lélekből Ember Születik.
Kihordjuk magunkat ismét.
A tisztát, az elevent, az élőt.

Azt, aki tudja, hogy a dolgoknak egyszer igazán fordulnia kell.
Mert lehet a halálunkat élni álarcosan, de az igazi értelem mégis az életet szolgálata.
Lelkes emberként a jelen forgatagában.
A holnapért.
Együtt.


2 Hozzászólás:

Kinga! :-)

Nagyon szép és elgondolkodtató ez az Írásod! annyi mindenféle villant át rajtam, míg olvastam.
Köszönöm az élményt!

Köszönöm Judit, hogy olvastad és örülök, hogy tetszett! :)

Megjegyzés küldése

Véletlenszerű ajánló