Emlékszem, már gyermekkoromban felmerült ez a kérdés bennem: Miért mindig a jókkal történik a legnagyobb baj? Miért?
Ott álltunk szeretett nagymamám sírjánál, akit egy biciklis elgázolt, combnyaktörést kapott, 10 hónapnyi haláltusa után meghalt… Édesanyám máig nem tudta feldolgozni. Miért ő, miért mindig a jók?
– Pedig milyen jó ember volt!
Hányszor mondogatjuk, halljuk ezt másoktól is!
Olyan igazságtalannak tartjuk, olyan elképzelhetetlennek, hiszen azt várjuk el, hogy a jók elnyerjék méltó jutalmukat, a gonoszok pedig a méltó büntetésüket! / lásd még a népmesékben is/ –
Így hát gyermekkoromból hoztam a kérdést magammal, melyre mindenütt kutattam a választ.
Munkám, és életem során rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni, beszélgetni, segíteni, ha szükséges. Ennél fogva sokféle típussal hozott össze a sorsom.
Sokszor elcsodálkoztam, hogy az olyan embert, aki mindenkit utált, mindenkivel összeveszett, csak szitkozódni, átkozódni tudott, áskálódott, mindenki orra alá borsot tört, pletykálkodott, nem érdekelte önmagán kívül senki sem, miért nem érnek el olyan bajok, mint azokat, akik mindenkivel kedvesek, mindenkit szeretnek, mindig csak „jók”?
Feltettem magamnak a kérdést: mi a jó, és mi a rossz? A tulajdonságokat külön csoportokba gyűjtöttem. Azonban továbbra sem értettem, hogy mi miért történik? Egyáltalán nekünk tényleg az elfogadott normák szerint kell élnünk, vagy inkább csak hallgassunk saját belső hangunkra?
A rosszakat, gonoszokat mi tarja életben? A gyűlölet?
A jóknak miért kell korán távozniuk? Isten csak a jókat szereti?
Sorakoztak tovább a megválaszolatlan kérdések.
Nem tudom, máig sem, mi az igazság, de egy valamiben már biztos vagyok! Rájöttem közben, hogy a „rosszak”, akik csak saját magukat nézik, csak saját magukra hallgatnak, mindenki más tettét elítélik… Szóval ők szeretik önmagukat! Elfogadják minden tettüket, úgy, ahogy van, mindent, amit elkövetnek, jónak vélnek! Meggyőződésük, hitük szerint élnek, senki más véleményére nem kíváncsiak. Ezért fordulhat elő, hogy sok-sok évet élnek teljesen egészségesen, teljesen jól.
Arra is rájöttem, hogy a mi mércénk szerint van bennük is jó! Senki sem csak jó, és senki sem csak rossz! Mikor omlanak ők össze a többségében „rossznak” ítéltettek? Talán soha, ha életük végéig megmarad a hitük önmagukban, vagy talán egyszer, amikor valamiért úgy veszik észre, vagy úgy tapasztalják, hogy amit eddig tettek nem volt „jó”! Amikor már nem hisznek önmagukban! Amikor összeomlik az addig felépített világuk. Ekkor azonban már túl késő, túl gyors az összeomlás!
A „jónak” tituláltak pedig sokszor megbetegszenek rákban, szívinfarktusban, gyomor –, és gerincbántalmakban, nem is az élet súlya alatt roskadoznak, hanem inkább a vállukra vett teher miatt, hisz folyton azon munkálkodnak, hogy mindenki másnak próbáljanak megfelelni. Azon gondolkodnak, mi a jó, így minden tettüket felülbírálják, és még utólag is rágódnak rajta! Elítélik önmagukat, a saját tetteiket! Valljuk be, hogy a legjobbnak vélt emberekben is van némi ítélkezés, némi „rossz”! Ők ezért bűntudatot éreznek, és igyekeznek elnyomni a saját, rossznak vélt tulajdonságaikat. Nem engedik meg maguknak például a gyűlöletet. A gyűlölet egy emberi érzelem, aminek nem szabad gátat vetni, mert akkor úgy viselkedik, mint a folyó, amit eltorlaszoltak. Egy idő után iszonyú mennyiségű víztömeg torlódik fel a gát túloldalán, majd haragvó, félelmetessé válva minden gátat elsöpör az útjából. Ha elfogadnánk, hogy a gyűlölet nélkül nem létezik szeretet, akkor nem ítélkeznénk e fölött, szabadjára engedhetnénk, rájöhetnénk, a gyűlölet sem létezik, és nem is gyűlölünk igazán! Itt van a gond, az elfojtásoknál… A „jók” tehát önmaguknak nem tudnak megbocsátani, folyton jobbak akarnak lenni, mint amilyenek valójában, nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek, így nem őszinték önmagukhoz! A folytonos önmarcangolás pedig beindít egy folyamatot, mely betegségekhez vezet. (A betegség helyéből következtetni lehet a lelki eredetre, és arra, hogy min érdemes változtatni, mert minden betegség egy üzenet.) A lélek megbetegíti a testet, így figyelmezteti a változtatásra, de akkor sem képesek rá, nem figyelnek a jelekre, továbbra is ítélkeznek, főleg önmaguk felett! Szeretnék elérni, hogy mindig csak jók legyenek!
De pontosan mi is az a jó? Mihez képest? Amikor aztán nagy baj éri őket, összeomlanak, leomlik kártyavárként az addig felépített tapasztalathalmaz, az addigi élet. Azt kérdezgetik, miért? Miért éppen én, Miért, hiszen jó voltam? Miért?
Azért, mert nem azt tették a jók, amit elvártak önmaguktól, nem a saját belső hang szerint cselekedtek, nem álltak ki önmagukért, a véleményükért, hagyták elnyomni magukat. Nem hittek saját tetteikben, mások hite szerint éltek, mások célját próbálták megvalósítani, másoknak próbáltak megfelelni.
Érdemes tehát hallgatni önmagunkra, érdemes szeretni önmagunkat, kiállni magunkért, és a véleményünkért! A mi véleményünk ugyanolyan fontos, mint a másik emberé, attól még ugyanúgy szerethetünk mindenkit, ugyanúgy elfogadhatunk mindenkit olyannak, amilyen, ha bennünk van a megbocsátás, a szeretet, a szeretetteljes emberi kapcsolatteremtő képesség, a segítőkészség, a becsület, az önzetlenség, és a hála érzése!
A legfontosabb szabály, hogy hallgassunk a belső hangunkra, cselekedjünk az első gondolatunk szerint, szeressünk, és fogadjunk el mindenkit, ne aggodalmaskodjunk, ne rágódjunk a múlton, ne támasszunk feltételeket a szeretetért cserébe, engedjük el a múltat, és ha ítélkeztünk, akkor bocsássunk meg magunknak és másoknak. Nem baj, ha megtettük, emberek vagyunk, bocsássuk meg magunknak, legközelebb talán másképp tesszük! Érezzünk hálát, szeressük az életet, fogadjunk el mindent úgy, ahogyan van.
A bölcs csak mosolyog nyugodtan, mert nem ítélkezik, hiszi, tudja, meggyőződése, hogy mindennek így kellett lennie, minden így van jól, ahogyan van! Ami megtörtént, hát megtörtént, nem tudunk már rajta úgy sem változtatni, fogadjuk el!
Fogadjuk el, hogy csak a most létezik, a jövőért sem érdemes előre aggódni, mindig lesz valahogy! Adjuk fel a harcot, a küzdelmet, az élet nem küzdelem, hanem csupa boldogság, amint felismerjük, hogy valóban önmagunkban hordozzuk a Mennyországot is, és a Poklot is, csak tőlünk függ, melyikben akarunk élni! Meghallgathatunk másokat, mindenkit, de nem szabad ész nélkül bigottan követni senkit, mert nekünk kell kialakítani a saját hitünket, saját meggyőződésünket, a saját utunkhoz erre a belső hangra, megérzésre van szükségünk!
Vállaljuk fel az életet, a tetteinket, és önmagunkat! Szeressük meg a Poklot, és máris miénk a Mennyország! Nem könnyű feladat mindez a mai eszünkkel, a neveltetésünkkel, kell hozzá néhány „pofon” az élettől, mire megértjük, mi a fontos, mire megismerjük önmagunkat, egy valódi belső utazás, egy valódi lelki út, mely során megtanulunk hallgatni saját belső hangunkra, mire legyőzzük önmagunkat, és feladjuk a felesleges harcot…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése