Szolgálni vagy kiszolgálni

Az alaptézis az, hogy mindenből képesek vagyunk tanulni, csak belátásunkon múlik, hogy mit, és azt mivé is tudjuk váltani. Tudásunkkal és tapasztalásunkkal igyekszünk jót cselekedni. Egyfajta vállalt szolgálatot teljesítünk a Mi (együtt) és a Gondviselés rendszerében.

Utunkon számtalan ember kísér el hosszabb-rövidebb szakaszon át, s ahogy velük haladunk, sok minden felsejlik. Ki miért is van velünk, valóban ő is Szolgálatot teljesít-e, vagy csupán olyasvalakire van szüksége, aki őt szolgálja, s rajta, lényén át fölnövekedhet, kiteljesedhet. Mondhatni úgy is, kihordatja magát, hisz táplálkozik rendszeréből. Legyen az energia, kapcsolati tőke, belőle kiolvasott kép, bármi, amit a maga javára felhasználhat.

A nőknek gyakorta mondják azt az úton járó férfi társaik, hogy a női minőséghez igazodva legyenek befogadók, hiszen ez az ő igazi szerepük. Ez így is van. No de mégsem mindegy, ki mindenkit kell befogadniuk, nem tudva azt sem, mi vár rájuk azután. Milyen kötelékeket és láthatatlan béklyókat vetnek rájuk (felteszem, a férfiak szempontjából ez fordítva is igaz lehet…). Ha a nő tiltakozik, majd mégis úgy dönt ebben az uralmi felállásban, hogy elfogadóvá és befogadóvá válik, egyenrangú helyzetbe többé már nem kerülhet, kiszolgálója lesz spirituális „urának”. Aztán már igyekezhet kibújni a szorítás alól.

Holott a nő és férfi kapcsolat mindig is egymás javát szolgáló és beváltó, erősítő módon működött és kellene, hogy mostanság is így legyen. Építő jellegű haladás addig van egymás mellett, egymás teljes fényében és tükrében, míg szabadságban kiteljesülésük folytatódik. Mind magukban, mind egymásban. Emelkednek, egymás szeretetében megtartatnak. Bizalmi kapcsolatuk ősbizalom. Kapcsolatuk erős és tiszta, felbonthatatlan kötelék. Szövetséget alkotnak…

Éljünk figyelemmel, kinek és miért nyílunk meg, miért buzdítanak arra, hogy ezt megtegyük. Lássuk, az elvárás beépül-e a kapcsolatba, abban hogyan érezzük magunkat. Az őszinteség és bizalom ránk köszön-e minduntalan a másik szemében, segítő kéz nyúl-e felénk gondjainkban, valódi társsá válik-e az úton a másik, épp úgy, mint magunk. Szeretete megtart-e és átölel, kimondja-e az igazat, akkor is ha fáj. S ha konfliktus adódik, abban mi lesz a számítandó tényező? Az ember maga, vagy csupán a megegyezésre nem törekvő nyereség vágya, s tárgya.

Tegyünk fel magunknak kérdéseket! S ha a helyünk meginogni látszik, s kiszolgálóknak alkalmaznak bennünket egy rossz rendszerben, hát lépjünk odébb. Ne féljünk zárni, mert mindig új kapuk nyílnak. Csak kérjünk, éljünk hittel és reménnyel! Ne adjuk fel szívünk kiteljesedő álmát és vágyát, összekeverve a szolgálatot a szolgalelkülettel. Ne féljünk kimondani, hogy magunk haladunk egy darabig, ha nekünk az úgy jobb. Ne féljünk a ránk köszönő csendtől megkérdezni, most hol is tartunk valójában. A felelet megérkezik. Emlékezzünk, mindenkor tanulunk mindenből.

Merjünk magunkért, s a bennünk lévőért kiállni! Utunk során és kapcsolatunk égi-földi világában alázatunk pedig nem lehet behódolás. Mert ha az alázat behódolássá váltódik fel, az ember nem egón nevelkedett méltósága semmivé foszlik. S megszűnik lelkes emberi létezőnek lenni önmaga, s mindenki más szemében. Az út maradjon haladás! Ne kelljen fájó szívünk szorítása miatt fejünket minduntalan lehajtanunk. Szolgálatunk szent és sérthetetlen! A szabadság bennünk él, s a kérdésekre a válasz megérkezik!

Címkék: Állandó szerzők cikkei, Götli Kinga