Bűn, büntetés, megbocsájtás

Mivel az idő kezdete óta itt keringünk már ég és föld közt a létezésben, hol testet öltve, hol pedig alaktalanul, így bőven adódott lehetőségünk bűnt elkövetni magunk, mások és még a Fönnebbvalónk ellenében is. Hiszem, hogy utunkról imitt-amott letérve elfordulunk a Forrástól, ami bennünk és kapcsolatunkban szakadást hoz. Bolyongásunk, számkivetettségünk a létezésben csak nem lehet hiábavaló. Egyaránt megtapasztalás ez is. Részünkké vált, miért vetnénk ki magunkból, ha már úgy volt, ahogy. Megjártuk a magasat és a mélyet, éltünk félelemben, megtudtuk mi a szeretet fénye és tündöklése szívünkben. Harcoltunk, küzdöttünk, elestünk, majd ismét talpra álltunk. Vétkeinknek egészen bizonyosan szép számban gyülekeznek már. Van, ami felsejlik előttünk, s vannak, amit mások olvasnak ránk bűneinkként, akár ebből az életből, akár egy másikból. Most sem cselekedhetünk másként, mint figyelemmel élünk, bennünk a jobbító szándék dolgozik. Igyekszünk vétkeik terhét letenni és bűnbocsánatot nyerni. Ha már oly nyomasztó a súly, hogy úgy véljük, nem bírunk vele, felajánljuk magunkból, hogy megbocsátásra találjunk egy magasabb „fórumon”.

Minduntalan elgondolkozunk bűneink felett, s azon, ha itt a földön társaink büntetnek miattuk folyamatosan. Legyen az családtag, közeli ismerős, vagy csak egy útonálló egy pillanatra. Felmerül bennünk a kérdés, hogy jelen időnk múltjában, ami már megtörtént, s szívünkből meg is megbántuk, elszámoltunk vele, s még bocsánatot is kértünk miatta, vajon, ha folyton felidéztetik bennünk a vádlók, s az ítélők, mit okoznak vele nekünk, s mi általuk magunknak. Mert óhatatlan következménye lesz a folytonosságnak, hogy magunk büntetőivé válunk, lassan másoktól függetlenül is. Jogos, megérdemelt jussunk e, hogy a másik fél képtelen valójában megbocsájtani, s a múltba ragadva, rólunk hamis képet dédelgetve támadja életünk. Egy bizonyos ponton túl az adott sérelem az ő megbocsájtási képességének lesz a függvénye. Kérdés pedig az, hogy mi magunk képesek vagyunk-e a teljes elszámolásra és elengedésre. Egyszer legalább. Eképpen működhet a több életen át cipelt terhek egy része is jelenünkben, hiszen mindig lesz egy ember (egy álom, egy hang, egy látott kép), aki mellénk érve felbont ebből valamit, hozva az adott konfliktust és annak meg nem értést, értettséget. Bűnhődhetünk-e a régmúlt terhei miatt itt a jelenben örökké, s ember büntethet-e emiatt, ránk hárítva azt is, amivel már maga képtelen elszámolni felénk és saját szíve felé.

Bűn és bűnbocsánat…

Nem látok más kiutat, mint magát az elszámolást, a szívből történő bocsánatkérést, vélt és valós bűnökért, minden fellelhető szinten, térben és időben, s ha nem boldogulunk, felajánljuk terheink összességét és reménnyel élünk, hogy a Gondviselés szerencsésen forgatja sorsunk további kerekét.

S mit tehetünk, ha más a lezáratlan múltat citálja folyton elibénk, melyben jókká sohasem válhatunk?

Nem kapunk rá sem lehetőséget sem esélyt. S van úgy, hiába él is bennünk a jószándék és vagyunk nyitottak, ha valójában meg sem hallanak minket, nem is kell a bocsánatkérésünk. Mert jobb az számukra, ha folyvást büntethetnek, bennünket bűntudatban tartva, mint egyszer megbocsájtva szabadon engednének. Ha valóban megtettünk mindent és hittel élünk, minden további ilyen felvonásra nemet mondunk. Már nem a mi körünk, mi a jelenben és a mostban vagyunk képesek feloldódni, bocsánatot lelni, s ha ide hozzánk nem leli meg a másik az utat indulati tengerén át, akkor szeretetünkben megtartva elköszönünk. Elengedéssel élünk. Mi leszünk azok, akik ezt a szükségszerű lépést és döntést meghozzuk. A probléma gyökere a múltba nyúlik, de megoldani már csak itt lehet.

Kérdés, ki melyik parton áll, s kívánja-e, hogy meglegyen a közös nyugvópont.

Kétségtelenül félelmek generálódnak bennünk bűntudatunk terhe alatt. Félünk meglépni dolgokat ezernyi jó kifogást találva. Félünk a biztosból, falaink mögül kilépni, félünk színt vallani ember és Isten előtt. Félünk, hogy elveszítünk talán valamit. Pedig csak nyerhetünk…

A félelem számtalanszor visszaköszön ránk száz arcát megmutatva. Félni nem jelent mást, mint az útról letért ember számkivetettségét újra és újra megélni, a „bűnt” magunkban újra foganatosítani, bármi váltsa is azt ki. Az érzet, a félelem érzete így emlékeztetés és figyelmeztetés. Ne legyünk restek hallgatni erre, lelkiismeretünkre, legalább magunknak ne hazudjunk! Ne hagyjuk, hogy árnyék vetüljön ránk.

Rendre szembetalálkozik a magunk hite a mások véleményével, hiedelemrendszerével, s a maga állította korlátokkal. Csak rajtunk múlik, mit választunk. Magunk falazta börtönben, vagy más fogságában élni, mit a szüntelen büntetés és vádlás generál, vagy a múlt terheitől megtisztulva szabadon létezni végre.

A megmérettetés és számadás Isten és miközöttünk történik, más nem teheti meg helyettünk. Más úgy rendezi sorait, ahogy képes rá, a terheit mi tovább nem cipelhetjük.

Mindenki vétkezik, védekezik, vádol…

Én bűnöm.

Te bűnöd.

Hol az Igazság?

A kettőnk közt a harmadik oldalon.

Zárjuk le a fölösleges köröket. Hálával tartozunk mindenkinek, akik nehézséget állítanak elénk, hisz megoldva és feloldva csak javunkra válik minden mozzanat.

Árnyék és napfény egyszerre vetül ránk, de mi döntünk merre, s mekkora teherrel haladunk tovább.

Bízunk a kegyelemben!

A megbocsájtás nem jelenti azt, hogy nincs számadás. Ne féljünk felvállalni vétkeinket, ne féljünk a következményektől, bármennyire nehéz is nekünk.

Tegyük meg egyszer szívből, s engedjük, hogy vélt és valós vétkeink megváltassanak!

Haladjunk tovább örömmel!

Címkék: Állandó szerzők cikkei, Götli Kinga