2011. március 29., kedd

Mesteri nációk


 

Csak a védikus hagyomány Isten tíz, közvetlen, evilági megjelenését tartja számon. A közvetetett megtestesülések száma pedig egyenesen végtelen. Ezek a megtestesült alakok átszövik az emberiség történetének időtengelyét és a teremtés világait is egyben. Az univerzumban folyamatos átjárás van. A keresztény hagyomány szintén hemzseg az újra testet öltött mesterektől és prófétáktól, éppen úgy, ahogy az egyiptomi kultúra is és minden olyan, melynek hiedelemvilágában a reinkarnáció gondolata szerepel (éppcsak nincs olyan melyben ne szerepelne). A magyar üdvtörténet egésze újra és újra megjelenő mágus-, vagy papkirályokról, mesterekről, táltosokról számol be. Az újraszületések, vagy testetöltések számának vége-hossza nincs. Egészen a létezés legmagasabb irányítási szintjétől kezdve az alacsonyabb irányítási szintekig, a részleges inkarnációk, vagy mesterek szintjéig évezredek óta tartó, egész pontosan a teremtés kezdetétől fennálló vándorlás zajlik egyik világból a másikba. És akkor az átlagos élőlények vándorlásáról nem is beszéltünk. Az inkarnáció szó egészen pontosan megvilágítja azt, hogy itt nem néhány lélek mozgásáról lehet beszélni, hiszen az inkarnációban benne rejlik a náció szó, mely nemzetséget jelent. A felsőbb bolygókon élő fejlettebb élőlények és mesterek tehát nemzettséget alkotnak. A ráció, vagyis a józan ész, ésszerűség és célszerűség nációját. 

E nemzettség tagjai gyakran nem önállóan, hanem párban, vagy kisebb csoportokban érkeznek a földre, hogy feladatuk teljesítsék. Elég itt csak Krisnára gondolni, aki Balarámával érkezett, vagy Jézusra, akinek János készítette elő feladatát, magyar kultúrkörből pedig például a három királyra és így tovább… Ezek a személyek elsősorban finomtestben léteznek az univerzumban, de időnként, amikor alacsonyabb rezgésű szférákba szállnak alá, alkalmazkodnak az adott bolygó viszonyaihoz, és durva fizikai testet öltenek magukra. Sorsuk általában kivétel nélkül ugyanaz: mártírhalál. Jánosnak fejét vették, Jézust keresztre feszítették, Buddhát megmérgezték, Gandhit lelőtték, Martin Luther Kinget szintén, Bulcsút felakasztották, Indiát megszállták az angolok, a tibetieket megszállta Kína, a Kárpát-medencét, meg mindenki, aki nem szégyellte. Az igazság hírnökeinek bujdosás, megaláztatás, kirekesztés, embertelen fizikai bántalmazás stb. jutott osztályrészéül. E tény alapján két állapíthatunk meg: 1. aki ily módon veszett el, az az igazságot képviselte, 2. e tényből világosan kirajzolódik létsíkunk természete. 
Szűklátókörűségünkre mutat rá, hogy az ember ezeket az összefüggéseket általában véve föl nem ismerte, a spirituális mesterek nációjának földi munkáját illetően fejében rendet tenni nem tudott. Az igazságkeresés az ember számára mindig divat volt, viszont annak meglelése, már végzet. Az autentikus tudás elveszítése óta valójában csak egyetlen történeti korszak létezett: a reneszánsz. Ezt az elmúlt évezredekben nagyon sokféleképpen nevezeték, de lényegileg mindegyik csak újjászületés, ideológiai megújulás volt, mely cáfolta, felülbírálta az előző korok ismereteit. Világosan kitűnik, hogy az ember sosem kereste az elmúlt évezredekben az igazságot abból, hogy ez idő alatt még a kellő figyelmet sem tudta rászentelni arra, hogy mondjuk a Bibliát vagy a Védákat megértse. És itt most az emberről beszélünk, a tömegről. Kivételek ugyanis mindig voltak. A történelem nem múlt el úgy, hogy az ne hozott volna tanulságot némelyek számára. Ám az évezredek alatt megfigyelhető általános emberi viselkedés megmutatta azt, hogy az ember legfőképpen csak egy dolgot szeret csinálni, mégpedig játszani.
Mint, ahogy a játékban elmerülő gyermeket nem érdeklik az őt körülvevő környezetben végbemenő események, az embert sem érdekli az igazság. Csak játszik. Ha pedig valaki megzavarja játékát, érvénybe lép a dac reakció és a zavaró elemek eltávolításának igénye. Később pedig vallást alapít azok tiszteletére, akiket korábban kizárt játékélménye szubjektív valóságából, aztán egy idő után a vallást is bevonja a játékba, vagy pedig besöpri azok közé a játékok közé, melyek a szőnyeg, vagy a szekrény alatt végzik, de hozzájuk nem nyúlhat senki. Ha pedig mégis megteszi, a kisgyermek földhöz csapja magát és sikítva tiltakozik.
Egyetlen szerencséje, hogy a mester ismeri a teret, melyben a játék zajlik és ismeri a játékszabályokat is, ha pedig a játék úgy kívánja, képes meghalni a gyermekért. „Mert úgy szereti Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adja, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És Isten jelenik meg akkor, ha ő maga száll alá e földre, de Isten jelenik meg abban is, aki az ő nevében alászáll. Minőségi különbség nincs, pusztán mennyiségi. Így bárki, aki alászáll, önmagát áldozhatja gyermekéért, mert úgy szereti Isten a világot, hogy önmagát adja fiáért…A világ teremtője és fenntartója tehát a türelem és a kegyelem.  Ezért jött létre a mesterek nációja, és ezért létezik egy halhatatlan égi nemzedék, amely az égi kegyelmet a földi kegyetlenség ellenében, a létezés egészére vonatkoztatva egyensúlyban tartja. Ennek értelmében, aki valaha bármit is megsejtett a kegyelet és az alázat természetéből, imáit ajánlotta annak a rendnek, mely szó szerint a rendet hozta le a földre, tehát rendet teremtett, vagyis intézményesített szinten újraalapozta az örökérvényű szakrális erkölcstant. Ajánljuk mi is imáinkat e nációnak!


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése