Szeretetünket gyakorta felhasználjuk. Adunk, ha valaki jó és megvonjuk, ha úgy ítéljük, hogy erre van szükség. A szeretet megvonása a másik számára büntetés. Nem az igazságot szolgálom ezzel, hanem magamat. Mert mi alapján is dönthetném el, hogy adok-e vagy elveszek, jutalmazok, vagy büntetek, ha nem a magam mércéje, értékítélete, elvárása alapján.
Tehát ez nem más, mint elváráson alapuló viszonyrendszer, melyben én vagyok a kiindulópont és nekem kell megfelelnie az elvártaknak. Magam vagyok a megfeleltető. Jó ez így? Elég-e azt mondani, hogy más is ezt teszi? Ez nem lehet mentség. Változni érdemes, mely csak rajtunk múlhat. Meglátjuk másban a hibát és mi mégis hasonlóképpen viselkedünk. Az igazi felismerés, ha belátjuk ezt. Prédikálunk, elvárunk olyat mástól, amit magunk sem váltunk be. Szeretetünk manipulálásával függőségi rendszereket hozunk létre, ami arra irányul, hogy győzzünk a másik felett a magunk érdekében. Nem a másikat szemléljük, főként pedig nem a rajtunk túlérő igazságot. Valójában nem szeretet az, ha adunk és elveszük. A szeretet nem mér meg. A szeretet állandó. Más kérdés az igazság kimondása és annak gyakorlása.
Ha megfigyeljük önmagunkat, elvárási rendszerünkben folyton elmozdulunk valamerre. Az adott cél érdekében bármerre. A magunk középpontja felbomlik, egyensúlyunkban eltolódások leszek, s ebből a kitért helyzetből ítélünk, mércézünk, mondjuk ki a végső szót. Bírálat születik.
Igen érdekes, ha ezt megértve, adott helyzetben visszahelyezkedünk valós középpontunkba. Viszonylagos nyugalmunkat meglelve, nem indulattól vezérelve szemlélődünk, és nem egyből cselekszünk. Kétségtelenül nehéz, talán a legnehezebb. Egyben, egyként látni magunkat, a másikat, okot és okozatot, a várható, kimondott szavaink nyomán fakadó következményeket. Micsoda manipulációra vagyunk képesek. Pálcát törünk mások felett, magunk pedig épp oly őszintétlenek vagyunk.
Amint pedig a szereteten és az igazságon töprengünk, rájövünk, a kettő nem válik szét egymástól, egybekapaszkodnak, mint két, egy időben növekvő szőlőinda. Egyfelé haladnak. A szeretet, s az igazság nem mellőzi, nem is mellőzheti az állhatatosságot, a jóindulatot, s egyben a szigort sem. Egyszerre vagyunk szigorú, irányt és útmutatást adó atyák és szeretettel ölelő, védelmező anyák. Szeretetünk nem veszhet el, nem apadhat el, hiszen magunktól is megvonnánk. A körforgás él, a középpont pedig maga a nyugvó és áradó pont, bennünk és a világegyetemben egyaránt. A kicsi hasonul a nagyhoz és megtörténik a csoda. A közepek egy gyújtópont alá kerülnek. Lehet, hogy számunkra nem tetsző első pillanatra, de mégis a Rend helyes működést indít meg.
Ne csüggedjünk, a szeretet örök, ennek forrása megtalálható, benned, bennem, mindenkiben.
És az egy, amit bizton megtehetünk: a magunk középpontját meglelve hinni, gondolni, érezni, cselekedni. A szeretet és az igazság egymást ölelve fakad föl bennünk, erősíti tartásunk, alakítja jellemünk. Mérték- és értékadójává válik életünknek.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése