„A te akaratod legyen meg és ne az enyém” – ebben az egy mondatban egyesült a világtörténet vallási és világi erkölcsiségének lényege és kulcsa. Ezt az egyedüli olyan mondat, amit, ha akár spirituálisan, akár pusztán etikailag értelmezünk, nem mutatkozik különbség, ugyanis az önátadás eredménye mindkét esetben ugyanaz lesz: kegyelem, megváltottság.
Minden spirituális hagyományban kitűntetett szerepet játszik az éjjel, az éjszaka és a hajnali órák időszaka. Ebben az időszakban lelki gyakorlatot végezni, vagy pusztán elmélkedni különösen ajánlott. Ekkor ébred fel a nappal álmatag és lézengő, a világi, az önmagáról látszólag teljesen megfeledkező és eleven, de éber álomba szenderedő szellem. S ez az a napszak is melyben Jézus elfogatása előtt a következőket mondta: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26:39). Szavaiból világosan kitűnik az ember és a fiú is. Tudja, hogy mi vár rá, és szenvedései előtt kétségek gyötrik. Külön elemzése szorul, hogy pontosan mi miatt is kételkedik, és hogy pontosan miben? Röviden: az egyik lehetséges ok itt az, hogy önmaga miatt, vagyis nem akar szenvedni. Ezt vagy teljes egészében kizárhatjuk, vagy pedig belegondolva egy halála előtt álló ember helyzetébe, tökéletesen megérthetjük. A másik ok pedig az lehet, hogy az emberiséggel való együttérzése miatt, melyet megváltani jött, mivel világos, hogy mártír halála, míg egyeseknek üdvözülést hoz, mások számára szenvedést, bűnhődést. Tehát gondolatban előrevetíti a történelem későbbi alakulását.
Ennél lényegesebb viszont az, amit utána fogalmaz meg: bárhogyan is legyen, akaratod szolgálatába ajánlom magam – és itt megfogalmazza az egyén, a társadalom, a világnép legfontosabb, legmagasabb szintű élet- és sorsfeladatát. Az egyén kötelessége ugyanis átadni magát környezetének és a társadalom szolgálatába ajánlania létét, a világnép feladata pedig a transzcendens akaratába utalni szolgálatát. Ez nem puszta teológiai idea, hanem világtörvény. Törvény, melynek egyedülálló energetikája van. Energetikájának működési elvét pedig rendkívül egyszerűen példázzák a mindennapok. Gondoljunk csak bele, hogy, ha egy nap legalább csak öt alkalommal valakinek azt mondjuk, hogy „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, mekkora energia felszabadulással fog ez járni! Ugyanis e mondat kimondásánál, vagy csak kigondolásánál és az ezzel összhangban történő cselekvés megvalósítása esetén energia szakad arra, akiben e szándék felébred, és arra is, aki felé ez irányul. Teremtő és áldomással teli energia. Egy olyan világban, ahol minden egyes társadalmi következményből az olvasható ki: ez a legyen meg az én akaratom szellemiségében történt, mekkora erővel hat egy ellenétes irányú ellenhatás?! Aki ezt ki meri mondani, aki ennyire rá meri magát bízni az Akaratra, arról valóban el lehet hinni, hogy hegyeket mozgat. Ez a mondat ugyanis emberfeletti energiák mozgósítására képes, mivel nem csak egy, a felszínen mozgó kijelentés, hanem lelki állapot is, Jézusnál léthelyzet.
Aki ezt ki meri mondani, az kész meghalni is, mivel nem akar beleavatkozni a létezés menetébe, pusztán elfogadja azt és tudja: minden úgy jó, ahogy van. Lelkében (és gyakran szeméből is) örömkönnyek szakadnak, eksztatikus szeretet él át. Olyanfajta zokogás ez, ami már a nevetés legfelsőbb szintje után következik. Révület.
Ezért hangsúlyozza minden spirituális irányzat azt, hogy boldog, az, akinek nincsen semmije. Mivel, akinek nincsen semmije, arra vonatkozó akarata sincs, hogy birtokolja, védje és továbbhalmozza azt. A puritán életvitelben nem a szükségtelen önmérséklet a lényeges, hanem a sajátra vonatkozó akarat kialvása. Akinek már volt egyszer, az vagy ráébred arra, hogy semmi jelentősége nincsen annak, hogy van, vagy pedig beleőrül abba, hogy nincs még több. Ez különbözteti meg az akaratot az Akarattól. Az akarat leépít, az Akarat épít.
Aki átadta magát az Akaratnak, tisztában van azzal, hogy: „…a lélek nem gyilkos és nem is gyilkolható.” „A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet megölik is, ő meg nem ölhető.” „Miként az ember leveti elnyűtt ruháit, és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver nem képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és szél nem száríthatja. Az egyéni lélek törhetetlen, oldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Ő mindent-átható, örökkévaló, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változatlan.” – éppen ezért birtokolni sem tud, mert arra csak az képes, ami (és nem aki) nem örökkévaló. Ily módon veszíteni sem képes, mivel nincs birtoktárgya, éppen ezért védenie sem lehet semmit. A Bhagavad gítá fenti sorainak tartalmával Jézus tökéletesen tisztában volt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a Biblia és a Bhagavad gítá végkövetkeztése azonos: „…hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” – Isten könyörgése felénk mindig sokkal kifejezőbb és elkeseredettebb, mint a miénk felé, mivel ő valóban képes az együttérzésre. És távol áll az igazságtól az, aki a transzcendens szolgálatában terhes szolgálatot lát, ugyanis Isten szolgálata a legmagasabb rendű önszeretet. Isten nem azért akar visszavezetni magához, hogy őt szeressük, hanem azért, hogy mi legyünk szeretve. Szeretetlenségünknek feltételeket pedig nem ő szab, hanem egész egyszerűen mi. Az egész földi létezés a feltételekhez kötöttségekre épül. Kitalálhatjuk, hogy ennek a transzcendens világ csak az ellentéte lehet, különben az egész létezés irracionális volna, és az anyagba ragadt ember számára az is, aki benne értelmet és válaszokat nem talál. Válaszok ugyanis csak azok számára nyitottak, akik nem vannak, hanem léteznek. A létezésben csak létezni lehet. A létezőt az Isten elárasztja az ős-Tengerrel, vagyis a szeretet tengerével, azt, aki meg csak van, a vízözönnel. Nincs olyan dolog ebben a világban, ami ne lenne fent is.
Éppen ezért, az az ember, aki ebben a világban létezik, a tibeti ember gyakorlatát végzi: legalább lelkében leborul a földre, hogy lábai, hasa, homloka és feje fölött imára kulcsolt tenyere a talajt érje, és átadja magát minden létezőnek. Együttérez, Egyet érez, s szívében fáradhatatlan a mantrát recitálja: „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, míg ez bele nem ég abba. Aztán megszólalt benne a Magasztos szózata, amit most még csak magyarázhatatlan és nyugtalan hiányérzetéből sejt, szemét pedig bekenik sárral, hogy újra lásson.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése