Negyedszázadig óvodapedagógusként hasznosítottam tudásomat, két gyermek saját szülőjeként gyakorló anya vagyok, eközben mindig azt hittem, jól végzem a dolgom, és a gyermek olyan, mint egy vadhajtás, amit folyton nyesegetni, metszeni kell, hogy a végén, amikor felnövekszik végre, nemes növénnyé érjen.
Egyszer az úton megingott a hitem mindebben, sok dologra rájöttem, leginkább arra, hogy a gyermek nem vadhajtás! Nem kell nyesegetni, mert azzal korlátozzuk a szabad akaratát! Akkor olyan, mintha nem bíznánk benne, és bizony a nyesegetéssel saját képünkre formáljuk őt, pedig nem azért jött ide, hanem azért, hogy szabad legyen, és azt tegyen, amit akar! Sokszor inkább tanulhatnánk tőlük! Például (kezdetben, még a „nevelés” előtt) nem ítélkeznek mások felett, mindent elfogadnak úgy, ahogyan van, nem undorodnak a gilisztától, vagy egyéb általunk félelmetesnek, és undorítónak tartott élőlénytől, bekapják a macska a farkát, nevetve megcsókolják a varangyos békát.
Nem titulálnak semmit bűnnek, vagy rossznak, de mi aztán megtanítjuk nekik! Fiam, ez a jó, az a rossz, ha ezt teszed, bűnt követsz el, és ezért büntetés jár.
Így is lehet nevelni… – szolgákat – meg lehet tanítani a félelmet, a bűntudatot, a jó és a rossz közötti különbségeket, hogy azután ők is különválogassanak mindent!
Ma már tudom, érzem, a gyönyörű facsemetéket hagyni kell szabadon nőni, engedjük, hogy próbálgassa a saját szárnyait, magától is eljut oda, ahová el kell jutnia! Egy valamit tehetünk! Személyes példát mutathatunk, és ha tetszik neki az út, akkor hasonlóan fog élni, mint mi, kiveszi belőle a számára hasznosat. Amikor sajátjává teszi az élet törvényeit, saját bőrén tanul, tapasztal! (látja a példát, magáévá teszi a tudást…) Akkor a fa gyönyörűen növekszik, saját módon terjeszti szét szárnyait!
Ki mondta, hogy csak akkor szép, ha agyon van nyírva, formára igazítva?
5 Hozzászólás:
Nem tudom, én azt tapasztaltam/om, hogy a túl sok pedagógiai gyakorlat nem tesz jót a gyereknevelésnek.:)
Egyrészt, mert a családdal való foglalkozás más, mint a pedagógia hivatásszerű gyakorlata idegen gyerekekkel. Ennek oka pedig az, hogy a pedagógus az iskolában tanultakra, majd pedagógia gyakorlatára alapozva elsajátít egy adott viselkedési formát, melyel a gyerekeket adott módon kezelni tudja, ám az, hogy bánni tud velük, nem jelenti azt, hogy el is ér hozzájuk. Ahhoz, hogy valaki elérjen a gyerekhez, egy perc pedagógiát sem kell tanulni. Meg kell szólítani, mint embert és egyéni lelket. Ezt az egyet kéne a pedagógusoknak megtanulni.
A szülőnek meg mindenképpen kell moralitást tanítania a gyerekeknek. Emiatt senki sem érdemes magát emésztenie. Hiszen a gyerek önfeledten lép rá egy egérre is, vagy akaszt fel egy macskát, mivel nem tudja, hogy ez nem játék.
A gyerek ösztönösen örömkereső lény. Egoista. De azt a szülőtől kell megtanulnia, hogy melyek azok az örömforrások, melyek kihasználásával még nem árt a környezetének.
E mellett fontos az az aspektus, amiről te is írsz, vagyis, hogy saját hülyeségeinket nem kell a gyerekre erőltetni...
Én minden esetre tapasztaltam, h nem a diplomával jár együtt az igazi "pedagógia" Ahhoz bizony ÉRZÉK, rátermettség kellene, ami sokkal fontosabb annál, hogy mit, és mennyit tanul az adott nevelő! Hiszen a nevében is benne van, hogy nevelő! Saját tanáraim közül fel tudom sorolni azt a párat, akit valóban annak teremtett az ég! Őket, a példájukat, és a rám gyakrolt hatásukat SOHA nem fogom elfeljeteni,mert szavaik beleíródtak a sejtjeimbe!
Munkám során pedig "LÁTTAM" a gyereke szemében azt, amiről írtam! Ha szerettük, elfogadtuk egymást, akkor együtt szárnyaltunk, ha nem kerültünk egy hullámhosszra, akkor elmaradt a repülés... Azt hiszem én liberálisnak nevzetem a nevelési stílusomat, de nem tudom már milyen volt, inkább engedtem, hogy azok legyenek, akik akarnak, amit ki tudnak hozni magukból, és ezért imádtuk egymást! Nagyon hiányoznak! De ha bemegyek ma is az oviba, ismeretlen gyerekek rohannak felém egy ölelésre, és ez olyan jó, hogy feltöltődöm tőlük, és boldogan repülök haza... Nekem ennyi elég, és nekik jó egy érintés...
Esettanulmányok között valaki felhozott egy példát...
Egy családban súlyos értelmi fogyatékos gyereket neveltek a szülők nagy-nagy szeretettel, de nem tudtak számára eléggé "ingergazdag" környezetet biztosítani, mert a gyerek csak a fürdésnek örült, akkor kommunikált, ezért szinte egész nap fürdették. Fájó szívvel ugyan, de elvették tőlük a gyereket! Ezzel nem értek egyet, mert inkább olyan segítő kellett volna melléjük, aki a szülőket támogatja a módszereivel, nem pedig megfosztja a gyermeket az elfogadó szeretettől, az otthontól a családjától... ha veszélyeztették volna a testi épségét, vagy bármi mást, megérteném... de így nem értek egyet...
Senki sem véletlenül olyan, amilyen, nekik ezt kellett (volna) megtapasztalniuk...
Mi a véleményetek?
Nekem van 2 kedvenc idézetem a gyerekneveléssel kapcsolatosan, s mindkettő Rogerstől származik.
"A szeretet nyíló rózsa."
"Meghallgatlak és meggyógyítlak."
Ezt adod át tökéletesen Te is!
Élvezet volt olvasni!
Szeretettel: Ditta
Köszönöm, Ditta!
Megjegyzés küldése