A determinisztikus személyiségkrízisről

Mára a tudomány kiterjedt információkkal rendelkezik arról, hogy mi is történik az emberrel az anyaméhben, a születése utáni időszakban, kisgyermekkorban, serdülő és felnőttkorban, ami a fizikai és mentális fejlődést illeti. Ám azt semmiképp sem tudjuk, hogy mi is történik egy emberrel spirituális szempontból a fogantatásától egészen addig az időszakig, amíg a tanult nyelv által el nem kezdi kifejezni magát.

A tanult nyelvnek viszont korlátai vannak. A nyelv mindig egy adott viszonylat, környezeti sajátosság, kultúra alapján tanítja meg az újszülöttet arra, hogy hogyan is kezdje el értelmezni és leírni az őt körülvevő világot. Nem tudhatjuk, hogy egy újszülött milyen spirituális tudás birtokában jön a világra, csupán arra derül fény később, amit megtanítottunk neki kifejezni. Egy adott nyelv tanulása során fejlődik ki a kisgyermek gondolkodása, idegrendszeri sajátosságai, ám ez mindenképpen függ a környezeti ingerektől. A kisgyermek születésekor tulajdonképpen rengeteg dologra képes, éppen csak nem tudjuk róla, mivel nem tudja kifejezni. Aztán később megtanítjuk először a mozgásban, majd a beszédben, később az írásban történő kifejezésre. Ám kérdés az, hogy egy adott nyelvre, vagyis egy üzenetközvetítő kódrendszerre való megtanítása mennyiben korlátozza valós képességeiben. A gyerekként tanult üzenetrendszer hatása alatt fogja később megalkotni a világról alkotott képét is. A kezdetektől elsajátított nyelvre és környezeti hatásokra építi fel később azokat a kategóriákat, viszonyítási alapokat, melyek alapján a körülötte lévő világ dolgait rendszerezi, osztályozza. Az elsajátított rendszer alapján pedig a későbbiekben betölt egy, a képességei alapján betölteni hivatott pozíciót a társadalomban. Gondolkodása, kategóriaalkotása egyéni életpályája során mindig fejlődik, folyamatos átalakuláson megy keresztül. Azonban a kategóriaalkotás csúcsán elérkezik egy olyan ponthoz, ahol a valóság jelenségeit már nem képes az adott nyelv szókészletével definiálni. Ráébred, hogy az eddig megalkotott kategóriákon túl is találhat valamit.

Kialakított viszonyulásai, gondolkodásmódja, az eddig megalkotott kategóriák azonban egy olyan keretet adnak gondolkodásának, melyeken ha túllép, szükségszerűen megbomlik a valóságról eddig alkotott képe. Ráébred, hogy az eddig tanultakat fokozatosan újra kell értékelnie, le kell bontania ahhoz, hogy világképébe mindazt beépítse, ami eddigi gondolkodása határain túlmutat. Így szép lassan visszatér a gyökerekhez. Ahhoz a ponthoz, ahol eddigi világlátásának kezdeti pontja elkezdte kialakítani személyes valóságérzetét. Ekkor már képes lesz arra, hogy megváltoztassa azt, ami gondolkodásában idáig tévesnek bizonyult és megőrizze, ami hozzájárul világlátásának kiszélesítéséhez. Ekkor képessé válik kifejezni azt a kezdeti spiritualitást is, mely már születése pillanatában jellemzői egyike volt, csupán azt nem tudta kifejezni.

A dolog iróniája tehát az, hogy az egyéni fejlődés során az embert pont a nyelv, illetve a környezeti hatások elsajátítása segíti és akadályozza is egyben abban, hogy a világról teljes és reális képet alkosson. Az embernek ugyanis először ki kell alakítania az adott nyelv és környezeti hatások kínálta gondolkodásmódot, hogy később analitikusan felbontsa azt, és kiválogassa abból, ami valóságérzékelése szempontjából hasznos, illetve ami újraértékelendő. Ez azonban az élet talán legnagyobb krízise, melyet csak kevesek vállalnak fel.

Részlet Az én bódhifám című könyvből

Címkék: Állandó szerzők cikkei, krízis, önismeret, személyiség, Szinay Balázs