Manapság az embereknek egyre nagyobb része fordul befelé. A külső, rohanó káosz felöl, saját maguk belső világa felé. Talán elfáradtak a sok rohanástól, talán csak öregszenek és az idősebb kori bölcsesség óhatatlan következményeként lassítanak, de az is lehet, hogy kíváncsiságuk vezeti őket más irányba.
Egy vagyok én is közülük. Egy, aki talán elfáradt, talán kicsit bölcsebb is lett, talán kíváncsi is. Leírhatnám az én Utamat, mondhatnék mindenféle okos dolgot, tanácsokat osztogathatnék, hogy másnak hogyan lehetne jobb. Megtehetném, talán lenne olyan is, aki odafigyelne rám, még akár értené is, hogy miről beszélek, talán még megpróbálná követni is a példámat. Talán. Azonban, ez az én Utam és nem az övé.
Régebben szívesen osztogattam tanácsokat, próbáltam megoldani mások problémáját, szárnyaltam a figyelem középpontjában. Elhitték nekem, hogy én tudom, és ez volt talán a kisebbik baj. A nagyobbik baj az volt, hogy lassan-lassan én is elhittem. Innentől kezdve pedig, a dolog már nem róluk szólt, hanem rólam. Elvakult módon. Mikor erre ráébredtem, megijedtem. Mit gondolok én magamról? – kérdeztem. Ez így nem jó. Változtatni próbáltam. A továbbiakban mindig figyelmeztettem magam, hogy: Ejnye, ne gondold, hogy te mindenre tudod a választ! Ne akard másoknak megmondani! Lassan elkezdett működni a dolog, idővel már egyre ritkábban kellett figyelmeztetnem magamat. Azonban ez nem volt elég arra, hogy ne keressenek meg mások és ne kérdezzenek, ne kérjenek tőlem tanácsot. Még az is, akihez én fordultam tanításért, tőlem várta az ő megoldását. Ekkor már viszont nem akartam én lenni az, aki megoldja mások gondjait. Csak egy ember akartam lenni, egy a sok közül, és tanulásra vágytam. Ki voltam éhezve a tanulásra, tanítót kerestem. Azt hiszem, ez is az oka annak, hogy akik azelőtt nagyra tartottak, vakon lesték szavaimat, most megdöbbentek. Rájöttek, hogy én ember vagyok, és ez által tökéletlen. Hibázom, talán nem is keveset, talán nem is kicsit. Így, az első döbbenet után, elkezdtek negatív véleménnyel lenni rólam, majd ennek hangot is adtak. Végül pedig, elfordultak tőlem. Magamra maradtam.
Magamban magam. Ekkor már nem kerestem külső tanítót. Csak magam voltam. Magam taníthattam magamat. Először megdöbbentem: Hát ilyen vagyok én? Ez lennék én? Nem jó ez így. Majd azt gondoltam: Ilyen vagyok én? Ez lennék én? Jó ez így. Majd megint később, arra jutottam: Ilyen vagyok én. Ez lennék én. Ezek után megint kifelé fordultam a világ felé. Nem kerestem már tanítót, viszont rengeteget találtam. Lépten-nyomon, akaratlanul és kéretlenül is tanításra leltem. Bárkivel találkoztam, mindenki hozott magával valamit, ami belülről mozgatott meg, ami megérintett, és ami által még többet tudtam meg, még mélyebbre kerültem önmagam megismerésében.
Ma már tanulok megint és én is tanítok. Tanácsot viszont nem osztogatok. A véleményemet szívesen elmondom, ha kérdezik, de csak, mint egy másik ember. Egy tea melletti baráti beszélgetésnek mindig örülök, és szívesen mesélek az én Utamról is, ha kíváncsi rá valaki. Azonban, az én Utam csak az enyém, hiába hasonlít nagyon máséra, teljesen nem lehet ugyanaz. És hiába vannak azonos csomópontok, ez csak annyit jelent, hogy Útjaink keresztezték egymást. Előbb vagy utóbb azonban úgyis szétválnak, és akkor mindenki megy tovább. Mindenki a maga Útján.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése