A profán és szent találkozásai Kondor Béla művészetében - I. rész

,,…Ne lépjen be ide senki!Hiába.
Ajtó mintha csukva, ablak zárva.
- Szád legyen hallgatag, lépésed
hallgatag; kínokban szerzett
rossz életed kívül maradjon.
- És maradjon meg a szándék
és ne lépjen be a szándék ide.
- Mint meztelen test, olyan legyen
szólalásod; a tested, mint a szó…”

/Kondor Béla: Sötétség/


Első elemzési kísérlet

A rajzoló asztalán szanaszét hevernek tusok, tinták, irónok, színes kréták, temperatubusok, üvegek, tollak, ecsetek. Az asztal tulajdonosa 1931-es évjáratú, most 49-et írunk. Magyarországon választások dúlnak, hősünk a Ganz Hajógyárban dolgozik. Előtte hófehér papír. Agyában a terve. Az üzem képzőművész körében rajzol, keze önkéntelen nyúl a holmik felé, s megindul az alkotás. Vonalak kezdenek kergetőzni, kígyózni a felsorolt kellékek lehetőségeiből. A Képzőművészeti Főiskola kapui megnyílnak, a rajzoló festő osztály hallgatójává válik. Kis, teremtődő univerzum a dolgozó tábláján.

Néha a szűz vonal olyan érzéssel szalad, hogy vétek volna tovább fejleszteni. Remeg, törékeny, szinte illat lengi körül. Az egyszerűség, a megismételhetetlenség ömlik el a rajzoló, szerszámainak összejátszása, s valami titokzatos karmester, talán az ihlet vezénylése alatt. Hirtelen megtörik egy vonal; a főiskolán összetűzésbe kerül sajátságos szemlélete miatt. A fehér papíron apró szakadás észlelhető; festő osztályból grafikai szakra kerül. A vonalak tovább peregnek. Az ujjhegyek ösztönösen, évek gyakorlatozása következményeként lerögzítették a legszükségesebbet. A gondolat velejének a zamata, a lényeg sava-borsa érződik itt. A rajzoló fölnevet örömében: hogy sikerülhetett ennyire? A kezdeti út vitát kelt; diplomamunkája, a Dózsa-sorozat már az érett Kondor Bélát tükrözi.

A másik kartonra csak ráalapoz, s a padlóra dobja száradni.

A harmadikra ecsettel színes foltokat sejtet. Ezt is ledobja várakozni.

Előhúzza a tegnapi félbe maradt terveit. Egy kis lökés a tónusoknak - az vörös legyen, vörösebb- , s máris harsog a tárlat. A dátum 1960; első kiállítása a budapesti Fényes Adolf Teremben. A megnyitó beszéd Pilinszky János ajkairól pergett: „Kondor Béla ebben a kivételes értelemben modern és egyedülálló művész. Kiállítása megrendít, és zavarba ejt. Körül a falakon rézkarcok, rajzok illusztrációk, festmények, ikonok, férfi ér női portrék, mozgalmas csoportok, szárnyas lények, mezítelen emberpárok, épülő szerkezetek és lebontott alakzatok. Minden végleges és kiszámíthatatlan. Végleges, mint az álom anyaga, melyben a valóság mintegy summázva jelenik meg, s kiszámíthatatlan, mint ugyanennek a valóságnak az imaginárius felé elszabadult variánsai.” Az alkotó meglát a földön egy újabb papírt. Fölveszi a szikkadt indítást. Újabb máz. Töröl, ken. Ezt elkínozta. Kimossa széles ecsettel. Újra a földre kerül, hátha sikerül még belőle valami.

Hát ebből az absztrakt pancsból meg mi lesz: valami márványerezet vagy egy angyal óvó szárnya. De olyan szép, hogy nincs szíve ábrát, értelmet beleerőszakolni. A naplementének van értelme? A szépnek, csak azért, mert szép, ne volna létjogosultsága? A zúzmarás ágak, az esőcseppek gyémántjaiból elnehezült pókhálóvár, a cirmos almahéj mi fontos feladattal rendelkeznek? Nem nyúl hozzá a grafikus, mappájába rejti.

Míg a művész küzd a teremtéssel, a kritika így ír létéről: „nem kap megbízást, nem vásárolnak tőle, tönkreteszi a munka és az ital, olyan viták kereszttüzébe került, amelyben látszólagos hívei és ellenfelei egyaránt félreértik, magára maradt és sem ő maga, sem a képzőművészeti irányítás nem tesz semmit az állapot megszüntetéséért.”

Újból a már kétszer feladott kísérlettel időz. A színhalmaz egyre dúltabb. A kusza véletlenekből elővonaglik valami ajánlkozás: Csak egy kicsit segíts rajtam! A kígyózó indulatokat elég csak érinteni, s máris vinnyognak a sirató asszonyok.

Így megy ez nap, mint nap. A belső látomás eszközök után nyúl, hogy megvalósulhasson. Szomorú a halott művész Béke utcai műterme. A tisztán maradt vásznak, csomóba csomagolt fehér kartonok, vésés előtti körtefadúcok, rézkarclemezek, érintetlen festékes tubusok. Egyáltalán az elvetélt lehetőségek. A művész csak akkor hibázik, ha nem dolgozik. 1972 nyarán elkészül egy egész életen át érlelt mű: A szentek bevonulása a városba.

Kondor Béla 1972. december 12-én délután meghalt, talán találkozott a szentekkel, talán ő maga is a Darázskirály birodalmába szökkent...

Címkék: Állandó szerzők cikkei, M. Fehárvári Judit, művészet és spiritualitás