Voltak idők, amik azért hagyták el az utakat, mert fáradtságos lett volna emlékként hordozni őket.
Egy ilyen út délutánja volt az is, amin a Ló járt aznap. Észre sem vette, miként mindez vele történik, hisz nem volt eleje sem vége a történetének, az idő elhagyta azt az utat, épp mikor a Daru arra szállt.
A Ló felnézett a Daru szárnyának kellemes susogása hallatán, mert valamiért kedvelte ezt a hangot, olyan védelmezettnek érezte magát ilyenkor. A láthatár lassan elmosódni látszott a többi út felett, de a Daru és Ló körül nem volt érzékelhető az alkonyat közeledte.
Valamire várt, de nem érezte, hogy szólnia kéne bármit is, ettől az érzéstől kicsit zavartnak érezte magát, és kémlelni kezdte a Távolt. Mindig ezt tette, ha valamire magyarázatot keresett, mert a távolba merengve mindig megvilágosodott. A Ló nem szólt semmit, látott már ilyet és tudta, hogy a darvak amikor, mondani akarnak valami nagyon fontosat, nyakukat nyújtogatják a messzeség felé, amolyan szertartásszerűen. 4 lábra ereszkedett és fürdőzni kezdett a porban, kellemes fuvallat ölelte körül mindeközben.
A Daru egyszer csak megszólalt: meg kell keresnünk a Csarnokot, mert az idő elhagyta az utat, amin járunk. A Ló könnyedén felkelt a porból és komolyságának tanúbizonyságot adva elképedt. Fülét előre felé szegezte, nyelt egyet és összeszorította fogait, ettől aztán az ábrázata még röhejesebb lett. A Daru úgy nevetett, hogy a tartalék légzsákjaiban is teljesen kicserélődött a levegő. Na, ez volt az, amiért kedvelte a lovakat, amiért így meg tudtak lepődni, olyan dolgokon is, amik nem feltétlenül voltak veszélyesek senki számára. Mellettük fontosnak érezhette magát, és úgy gondolta valamiféle bensőséges kapcsolat ez Ló és Daru között, mióta csak tudhatjuk a világot.
A Ló nyerített és közölte a Daruval, hogy elkíséri, közben kérte, meséljen a Csarnokról.
A Daru tudta, hogy az időtlen útnak nincs se eleje se vége, mert nem gondolt ki hozzá célt senki.
Így tudomásul véve, hogy Ő meg a Ló „csapdában” vannak, átgondolta, mit is kéne tenniük.
A terv a következő, mondta a Lónak: akkor találjuk csak meg a Csarnokot, ha Találunk magunkban színeket, kérlek, gondolj valamire, ami most épp megérint téged és megmosolyogtatja a szíved.
A Ló elmerengett hát, és kissé vágtázni kezdett, így keresve magában a színeket, amik jelentenek valamit.
Kicsit később megnyugtatóan közölte, hogy a szárnysusogás az.
Nyihogni kezdett és fel-fel kapta patáit magasra, közben körbe-körbe forgott. Gyönyörű volt így, a Daru szerette ezt a látványt. A Lovak táncát.
Az Indigó színe az, ami bennem van, mondta és alábbhagyott táncával.
Mindeközben a Daru a szárnyalásra gondolt a puszták felett, ahogy odalenn lovak vágtáznak szabadon bejárva a mindenséget és, ő mindezt fentről követheti, olyan harmónia volt ez szívében és a szín, amit társított hozzá a rozsdabarna lett.
Kérlelte a Ló a Darvat, hogy most már meséljen a Csarnokról.
Elindultak a végtelen Úton az egyik vége felének hitt irányba. A Daru azt mondta a Lónak: - Ha az Indigó és a Rozsdabarna szín megjelenik a látóhatáron, akkor ott leszünk a Csarnoknál. Idő nem telt el, ahogy így haladtak nem igen szóltak, mindketten elmerültek saját kis világukba és egyszer csak az indigó szín rozsdabarna csíkokkal egyenesen a föld pereméig festette meg az eget.
Töretlen fényszálak hullámoztak a semmi felé tartva, átszőve a Csarnok terét, ami felé tartottak.
A Daru tudta, hogy így lesz, nem először járt már az időtlenség földjén és nem először vezetett ide lelkeket.
Mert az a rendje a Földön lévő dolgoknak, hogy haladjanak valamerre, valami felé. A Csarnok elkészült, indigó boltozata a rozsdabarna csíkokkal fenséges látványt nyújtott. Belül a fényháló szövedékében a Ló megértette, hogy a Csarnok a lelkének színe, melyet a szárnysusogás szeretete keltett életre és nem is akarta már, hogy az idő ismét megtalálja őt. Fürdőzött lelkének indigó színeiben és hagyta, hogy mindez áthassa. Észre sem vette, de lábai már nem értek sem eget sem földet, hanem szárnysusogássá vált ő maga. Ez volt az a pillanat, amikor fényév távolságnyira volt minden.
Csak a lelke létezett.
A Daru ezt látva, a Lovat rozsdabarna fényszálakkal átszőtte és lelkét visszaadta testének, mely indigó fénye ezer meg ezer éjszaka fényeként ragyog majd, hírét adva, hogy a LÉLEK mely MEGÉRINTETT, valami által, annak Színe a LÉLEK fénytáncában örökre bevésődik.
S, ha szükséges emlékezik erre és így vezet tovább ez által az időtlenségen, ha valamiért arra tévedsz.
Bár tedd ezt, szomorúságból, vagy a boldogság hiányát vélve.
Emlékezz, ha időtlenségben érzed magad, lelked csak színeket keres, hogy eljárhassa megérintettségében fénytáncát, mert az új színekkel felölti őt s, így tovább haladhat vélt földi útján Veled.
Eközben az idő visszatért az útra, amin jártak. A Daru meg a Ló, kinek szívében színbékesség honolt, felnyerített és hangja betöltötte a végtelen kietlen puszta tiszta sötétjét, mert akkorra már igen későre járt.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése