Rásza – tánc az Istennel

Az Istenmegvalósítást legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe. 

A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget. 

A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa  nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült.  

Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái.

Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire.  Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt ének szóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten.

A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelemi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!

Címkék: Állandó szerzők cikkei, india, Szinay Balázs, tánc, védikus