Saját izmus

Tökéletes példát tudok felhozni arra, milyen az, ha valaki szolgaian, akar követni másokat. Bár jómagam is rájöttem, hogy vannak vezetők, és vannak tömegek, akiknek saját akarat híján a másik után kell menni, de ez hosszú távon nem vezet mégsem eredményre! Mindenképpen kell saját izmus! 

Amikor gyerek voltam, meghökkentem, ha egy tanár azt mondta, majd én megnevellek! Teljesen kiakadtam, annak ellenére, hogy „jó gyerek” akartam lenni, megtettem mindent, amit kért, nem tapasztalhatott nálam ellenállást. Belül azonban mást gondoltam! Még hogy megnevel! Hahaha! Majd én megnevelem magam, ha akarom, nekem ne mondja meg, hogy én mit tegyek, sőt! Nemcsak ő, senki se mondja meg! Ezért csak azokat az elveket fogadtam el, amit sajátomévá tudtam tenni, miközben látszólag engedelmesen beilleszkedtem.

Nehéz dolog tömegeket „nevelni”! Amikor csak az a „jó”, ha a tömeg birkamód követi az éppen aktuális filozófiát, ha szocializálódik, beilleszkedik, mert akkor nincs vele gond, nincs saját akarata, gondolatai, elképzelése, beleszólása, azt teszi, amit mondanak neki…

Amikor ifjan képesítés nélkül bekerültem az óvodába, egy idősebb kolléganő kezei alá, – mint később megtudtam azért hozzá, hogy majd ő megnevel! Ki is akadtam rendesen! Mi az, hogy majd ő megnevel? Nekem nem lehet saját akaratom? Hát már felnőtt vagyok! 19 éves! Nem hagytam magam, majd én nevelem magam, hiszen úgyis csiszolódom, alakulok az évek, és a tapasztalatok során.

Most úgy érzem, pontosan tudom, miért akadtam ki ezen. A „majd én megnevellek!” azt sugalmazza, hogy nem vagyok tökéletes, nem felelek meg, nem fogadnak el! Másnak kellene lennem, mint ami, és aki vagyok! Kinek a szemében? Ilyenkor mindig megnéztem, ki mondta? Amikor felismertem, hogy ő sem tökéletes, akkor még jobban ellenálltam, nekem az ne mondja meg, én mit tegyek, aki szintén nem tökéletes! Mutasson példát, és akkor hiszek neki! Valójában, ha példát mutat, bizonyít, akkor sem hihetek neki minden feltétel nélkül, mert én más vagyok, az életem másik mederben folyik, mint ahogy az indián mondásból tudjuk, nem vagyunk a másik mokaszinjában. Mekkora igazság! Mégis lehet, hogy gyermekkorom képzelete igaz, amikor is úgy tekintettem a világra, mintha én lennék a közepe. Ez is igaz, önmagam szemszögéből pontosan középen vagyok! Mindent magamból kiindulva szemlélhetek, miközben szerencsére beletartozom, élek, létezem a többi élő, és élettelen dologgal együtt.

Jó néhány évvel később az „új hullám” legyűrűzött az óvodákba is. Akkoriban kellett, vagy lehetett saját pedagógiai programokat írni, mert fenn rájöttek, hogy egy mindenkire ráhúzható központi program nem lehet sohasem egységes, mert elveszik a pedagógiai szabadság, és nem veszi figyelembe a körülményeket. Akkora lelkesedéssel kezdtünk bele, természetesen volt egy váz, amit meg kellett tartani, de mellé rá lehetett húzni az elképzeléseket, és a körülményeinket is figyelembe vehettük. Volt egy bizonyos cél, amelyet el kellett érnünk. A kolléganőimmel nagy buzgón hordtuk halomra az ötleteket. A főnöknő azonban nem bízott a saját program sikerességében, és eredményességében, nem merte felvállalni, ezért egy alföldi óvoda jól bevált programját adaptáltuk, mint olyan sokan a mi körzetünkben. Kiderült, hogy a többi vezető sem merte felvállalni a saját programot, ezért a vezetői értekezleten úgy határoztak közösen, hogy inkább adaptálnak egy már bejáratott kezdeményezést, abból nem lehet túl nagy baj.

Így jártunk, mivel nem teljesen vettük át azt a programot, ezért tehettünk bele még ötleteket, és helyi körülményeket is. A szakértők elfogadták, megkezdhettük a munkát. Egy másik falu teljesen átvette az alföldi programot, szóról, szóra, pontról pontra akarták követni a mintát. Ezután az értekezletek, és továbbképzések már csak arról szóltak, mennyire nehéz betűről betűre betartani. Ekkor én, a senki csak annyit mondtam, hogy nem is lehetséges, mert aki kitalálta, az ott és akkor élt, abban a környezetben. Nem lehet vakon követni, vakon bízni, és nem lehet a körülményeinket figyelmen kívül hagyni, éppúgy, mint az egyéniségünket, tapasztalatainkat, és vérmérsékletünket sem. Ez egy skatulya program, ami csakis annak jó pontosan ugyanúgy, aki felfedezte. Figyelembe lehet venni a tapasztalatait, a sikereit, csak éppen át kell dolgozni a mi arculatunkra.

Emlékszem a szemekre, amikkel rám néztek! Hú! Azt is tudom, mit gondoltak! Ki vagyok én, az utolsó senki, a kis óvónő, hogy a nagy szakértő programjáról ilyet mondjak? Ráadásul a rengeteg okos vezető, és nem tudom milyen iskolát elvégzett emberek körében! – Az élet azonban engem igazolt! Abban az óvodában keményen kikészültek az óvónők, belerokkantak a folytonos utánzásba, és néhány év múlva kénytelenek voltak beismerni, hogy így nem megy tovább! Többször átdolgozták, felülírták a programokat, mire saját kínszenvedésük árán rájöttek, jobb, ha inkább saját programot írnak. Az óvónők közben még jobban kikészültek, és elveszítették minden önbizalmukat, hitüket, reményüket, már a vezetőben is megingást tapasztaltam.

Hová jutottunk mi az adaptációval? Nos, a mi helyzetünk valamivel jobb volt, mert nem kellett szolgaian másolnunk semmit, de nálunk is sok minden elvetésre került a kipróbálás során, valamint azt tapasztaltuk, hogy mindenki másképp csinálja! Voltak hevesebb vérmérsékletű, maximalisták, és voltak lassúbb, nyugodtabb emberek, akiknél ugyanaz a program másképp működött, másképp valósult meg. Valójában mindenkinél egy kicsit másabb volt, még az egy csoportban dolgozó két óvónő sem volt totál egyforma!

Ebből is láttam, hogy nem lehet vakon követni senkit, és semmit! Minden egyes EGY-ÉN-nek saját izmusra van szüksége! Figyelembe vehetjük mások tapasztalatát, de nálunk minden mégis másképp fog működni, egy picit másképp, mert egy picit mások vagyunk! Sokban egyezünk, sokban különbözünk, de ahogyan nincs két egyforma ujjlenyomat, két egyforma hópehely, két egyforma vízkristály, úgy nincs két egyforma ember, két egyforma életút, tapasztalat sincs. Az élet minden területén vannak különbözőségeink, az eltérő tapasztalatok, és megélések miatt.

Éppen így van ez a rengeteg ezoterikus könyvvel, és egyéb útmutatóval is. Valóban sok megvilágosodott írta le, ő hogyan ment az úton, hogyan jutott odáig, de mi csak akkor tudjuk követni őt, ha elég érettek (ez sem jó szó, de nem tudok rá mást mondani) vagyunk hozzá. Megmutatott egy utat, melyet adaptálnunk lehet, de szolgaian, vakon követnünk nem. Érdemes figyelembe vennünk, hol, mikor, miért éppen ott születtünk, és nekünk vajon mi a feladatunk! Azt hiszem, ezt mindenki tudja, de csak önmagától kérdezheti meg. Soha, senki élő ember fia erre nem tud válaszolni önmagunk helyett. A kérdéseink a mi kérdéseink, és csak mi tudjuk a választ! Valami űz, hajt minket belülről… valamit hallunk, valamit látunk, de mi az, és kinek a hangja?

Ki kérdez, és ki válaszol? Ez már megint egy újabb témakör…

Címkék: Állandó szerzők cikkei, Brátán Erzsébet, saját izmus, spiritualitás, útkeresés