2011. január 9., vasárnap

A felfelé és a lefelé való építkezésről



E kategóriákat először egy keresztény művészeteket taglaló, s valahol külföldön megjelenő könyvben olvastam valahol.
Néha mindnyájan képesek vagyunk az elbizonytalanodásra, s ahol az előbb még melegséges Fényt láttunk, ott hirtelen dermedtté és hideggé válik minden.
Talán leginkább önmagunkban. Néha azt gondoljuk, szamaritánusai lehetünk mi is valakinek, aztán rádöbbenünk, hogy ezzel a cselekedetünkkel önmagunknak ártunk a legtöbbet.


Mert lefelé építi bennünk az addigi pozitív hozzáállásaink, s hirtelen még a levegővétel is fáj, s a tekintete is felperzsel ugyan, mert bízott bennünk, de mi nem akartunk társául szegődni, csak egyszerűen segíteni rajta, mert magányos, elesett és hitetlen volt... A kommunikáció azonban félúton megszakadt, s most valaminek a két oldalára kerültünk, ami lehet egy lépcső is ugyan, de hogy ki hol jár rajta éppen, az már még csak nem is tapintható, mert ködökkel öntöttük el egy más lelkét, és nem tudjuk merre is van a fel és hol kezdődik a le.



És a végső konklúzió: szeretnénk szeretni, adni, de nem lehetünk szentekké, mert túl nagy a zsivaj ebben a mai világban, s a béke valahol nagyon messze jár...
A sajátunk is, mert mi egyszerűen csak járni szeretnénk: egymás után tenni a lábaink, s ebben segíteni minden rászorulónak, hogy csak merjen elindulni, de az utat saját magának kell megtennie, mert nem vagyunk más mi sem, csak néha mankói e "nagy rohanatnak", melyet a felgyorsult fejlődés ma már leginkább mozgólépcsőkkel old meg... Csak a szívek... Az emberi lelkek másra vágynak, de mi sem lehetünk néha többek, csak esendő emberek, kik meghallják a kiáltó szót... Válaszolnak arra, s továbblépnek, mert a világban más feladatuk van...


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

Véletlenszerű ajánló