„A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.”
A modern világkatasztrófa (ami már bekövetkezett)
Hamvas, esszéjét azzal a gondolattal kezdi, hogy a keleti asztrológia szerinti periodikus világidő felfogásra utal. A keletiek szerint kétezer év egy világhónap, 12 világhónap körülbelül 26000 év (tehát nem 24000, az eltérés oka a precesszió nevű csillagásztati jelentség). A keleti asztrológia összefüggést talált a csillagjárás és az emberi sors között. Az egyes világhónapok annyira zártak, hogy az egyikből való átlépés a másikba mindig kritikus, a világévek felénél pedig mindig nagy katasztrófák keletkeznek. Ilyen volt legutóbb Atlantisz elsüllyedése.
Ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, ismét életre kel az apokalipszis egy neme. Azonban a katasztrófa most nem egy természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi mivoltának átalakulásához köthető, ugyanis az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép, vagyis a tömegtudat veszi át az irányítást. Ahogy Hamvas írja: „A tömeg uralma azt jelenti, hogy az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenység helyébe a tömeg zavaros, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép, és ezzel az egész emberi lét elhomályosul és elsüllyed.” Az egyén világos, következetes gondolkodása és tevékenysége helyett, a tömeg zavaros, tudattalan tevékenysége lesz mérvadó. Az egyszerű és értelmes elkezd függeni a vaktól és zavarostól, a magasabb az alacsonyabbtól. A tömeg szempontjából: „egy gondolatnak minél kevesebb világos igazságértéke van, a tömeg annál jobban ragaszkodik hozzá”, a tömegben a szenvedély, a vágy, az ösztön felszínre jutása válik lényegessé. A változással az ember pszichológiai helyzete is megfordul: „Ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. A tudattalan jut fel, a tudat pedig le. Nem az értelem van fent, hanem az ösztön, nem a fény, hanem a homály, nem a paradiso, hanem az inferno, nem a magas, hanem az alacsony, nem a rend és a józanság, hanem a rendetlenség és a szenvedély.” Hamvas a jelenséget az özönvízhez hasonlítja, azzal a módosítással, hogy az most nem kívülről önti el az embert, hanem belülről tör fel és ki, a tudattalan ösztönök formájában. „Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban. Ma éljük ezt a belső vízözönt.”
„A tömegben az egyéni tudat megsemmisül.„ A tömeg tudatlansága pedig azt jelenti, hogy: „Izgékony, hiszékeny, egyoldalú, maradi, zsarnok, tompa, sötét, hisztérikus; intelligenciája, ítélete nincs, mérlegelni nem tud, könnyen meggyőzhető, még könnyebben vezethető és becsapható.” „A tömeg nem ítél, nem gondolkozik, nem szeret, nem próbál megérteni, hanem fél, őrjöng, bámul, meghódol.” – de mindenekfelett rombol. A tömeg a kultúrát semmisíti meg. Tömegállapotban az ember már nem maga hisz, hanem olyasvalamit követ, amit általában hisznek. Az ember már nem önálló individuum, hanem „azonosítja magát, nézettel, érzéssel, tettel, esetleg tárggyal, esetleg más emberrel.”
És, hogy mi ennek a következménye: „A kezdődő primitivizálódás kivétel nélkül mindenkit kikezd és aláás. A szellemet kioltja, az ízlést a legalsó vonalra szállítja le, a vallásból babonát csinál, az istenekből bálványt, a világos és józan gondolat helyét zavaros mítosz és bizonytalan reziduum foglalja el.”
Időben a történelem végén, szellemben az elején vagyunk
A tudomány megközelítése szerinti és a köznapi értelemben vett „primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete.” – írja Hamvas. Kultúrember alatt itt a jelen emberét értjük. A tudomány és a közhiedelem tehát: „összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje.” Ugyanakkor a korai ember egyszerűbb, tisztább, világosabb gondolkodása és léte szembeállítható a modern ember bonyolult, zavaros, parttalan és tanácstalan gondolkodásával és létével. Hamvas szerint: „Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! – ezt az elementárist és ősit, kezdetet és prímért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.” – vagyis a magát géniusznak vélő modern embernél. Azonban a zseniális ember közelebb áll a kezdetekhez, és ahogy időben a kezdeti embertől mind távolabb lépünk az ember léte annál zavarosabb, összetettebb, kétesebb lesz.
Hamvas szerint: „Az értelem nem egyéb, mint az emberi szerv és tehetség, amely a kozmikus rendet felismeri. A logika törvényrendszere a világ ősrendjének az emberi lélekben való jelentkezése. Logikusan gondolkozni nem annyi, mint szárazon, elvontan, mesterkélten, természetellenesen, hanem annyi, mint a világ rendjével összhangban gondolkozni: egyszerűen, következetesen, józanul és világosan.” A tudomány szerint e beállítódás az ősemberre jellemző, Hamvas véleménye alapján viszont a modern ember látlelete. Megállapítja: „A vadember nem az első ember, hanem a kései időkben lemaradt és megrekedt lény.” – „a primitivizálódás nem egyéb, mint a történetutáni lélek lezüllése."„Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az idők legelejéről származik, hanem az idők legvégéről. Ez a történetutáni ember. Nem a nép ez, amelyből a történet kifejlődik, hanem a tömeg, amely a történet lezajlása után megreked és visszakorcsosul.”
A tömeg lázadása és kitörése nem egyéb, mint a tudattalan lázadása és kitörése, és így a visszafejlődés kezdete. A személyes, egyéni tudat kialszik, az egyén azonosítja magát valamivel, ami nem ő. A társadalomban észlelhető barbárság pedig csak a lélek világában lejátszódó katasztrófák látható jele.
Ekkor „A tömegnek már csak egyetlen utolsó életlehetősége van, és ez az anyag.” „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell.” „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást és tudatos gondolkozót, s ezzel a tudattalanság óceánjába merül, így válik csőcselékké, söpredékké züllik…”
A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet az, az, ha szellemivé válik, és „A szellem csak akkor aktív, ha magasabb erő, hatalom vagy isten szállja meg, egyébként üres, passzív, tehetetlen és terméketlen.” Az ember értékét függővé tenni attól, hogy milyen tárgyakat halmozott fel, birtokol, vagy alkotott, nem lehet. Csak sorsának tisztasága és az istenitől való megérintettsége lehet a mérce.
Hogyan kerülhet ki győztesen az egyén e helyzetből? Először is a helyzetet meg kell értenie. A leírt szituációt meg- és át kell élnie, majd magában legyőznie, átszűrve magán, pedig felülemelkedni rajta. Nem elrejtőzni előle, nem szemet hunyni felette, hanem megemészteni, átvilágítani s alászállni vele, de megerősödve és teljes tudattal a világosságba visszatérni.
És hogyan lássunk mindehhez hozzá? "Az új helyzetre való tekintettel a dolgok megértését újból kell kezdeni.
Vagy, ami még fontosabb: aki ebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölről kell kezdenie.
És ami még ennél is fontosabb: az embernek még sohasem volt annyira szüksége az isteni értelem fényének segítségére, mint most, amikor a dolgok megértését újból és elölről kell kezdenie.” – szól a végső konzekvencia.
Hamvas Béla "A vízöntő" című esszéje itt olvasható:
20 Hozzászólás:
Hát igen, hogy valamit rendesen a helyére állíthassunk és folytathassuk a kiindulóponttól a megkezdettet, ahhoz vissza kell bontsuk a dolgokat magunkban (is). És így valóban előről kezdünk mindent és az átértékeléssel és összegzéssel és az egész folyamattal együtt egy más felszínre érünk ki, mint ahonnét a lebontást elkezdtük. De csak így van értelme. Rendet teszünk és közben megérezzük azt, amiért indultunk. Utána a hajtóerő már ezen alapszik.
Tisztaság, rend, igazság. Élő létezőként, az anyagban Isteni teremtettként.
És a szeretet sem prédikáció lesz, amit kimondunk, de nem teszünk meg, hanem valós megélés. Ható, megtartó,felemelő és beteljesító erő.
A tiszta, isteni gyújtópont az emberben.
Köszönet a gondolatokért :)
Szia Kinga!
A végközvetkeztetés talán tényleg az, amit te is megfogalmaztál.
Az egyik portálon erre a cikkre azt írta valaki, hogy egyszerre volt számára érdekes és félelmetes is. Elgondolkoztam rajta, hogy miért volt ez félelmetes? Mivel, ha a katasztrófától fél, amiről szó van a cikkben, az már bekövetkezett, régóta benne él, szóval attól már nem lehet félni. Viszont a cikk legalább ennyire szól összes eddigi tévhitünk feladásáról, a gondolkozás, megélés újrakezdéséről. Talán ez tölthette el igazából félelemmel. Ugyanis ez krízis. Csak igazán kevesen vállalkoznak arra, hogy ezt meglépjék.
Talán ez most a legkeményebb, de egyben legsürgetőbb tartalom is, azért is tartottam érdemesnek foglalkozni vele. Fontosnak tartom ezt a rövid összegzést, mert ezt így, ebben a formában még kevesen hallották, hallhatták.
Nem beszélve arról, hogy itt hagyományőrzésről is szó van, a Hamvas Béla örökség ápolásáról
Arra emlékszem magammal kapcsolatban, hogy jött egy igazán mély pont, amiből a hirtelen jött írás elkezdett kivezetni, egyfajta öngyógyító mechanizmusként. Aztán jött valami, amire nem számítottam. Valaki az amúgy is bizonytalan állapontomban igen csak pontosan tükröt tartott nekem és szembesített magammal. Na ez volt a döbbenetes. Megkezdődött....
Soká tartó folyamat volt, még minden addigit feldolgoztam. Fájdalmas, györtő. Viszont szükségszerű. Visszabontás...majd újra építkezés.
De egyre biztosan emlékszem.
3 napig nem voltam önmagam. Egy egybefolyó szakasz volt, se föld, se ég, se kint se bent, se nappal, se éjszaka...csak valami kóválygó ködös állapot, szakadékszerű zuhanás, lebegés. A kötelességeket addig monoton tettem, de amint semmi sem volt, már jelen sem voltam.
Félelem: attól h nem lelek magamra, nem lesz kapaszkodó, h amit eddig tettem, tovább hogy lesz, mihez kezdek magammal.
De az biztos volt, hogy indulni, lépni és ugrani akarok, bármi is következzen. Ez komoly és megmásíthatatlan döntés volt. És nem bántam meg. A legjobb volt, amit tehettem.
Az örökség ápolása és őrzése fontos. Nagyon jó írásai vannak!!
Az örökség érték. Értékmentés történik.
A tudók hotrdozók és őrzők. És idő van az átadásra és újbóli értkteremtésre. A régi dolgok lebomlanak, de értéküket nem veszítik, csak a kor szelleméhez igazodva átalakulnak és új értékként mutatkoznak. Az eredet kimutatható.
Az eredet új "fényként" mutatkozik meg.
És még egy.
Értővé kell válni. Hiába az érték és átmentés, ha nem értik....
Úgy vélem, akkor lesz igazi változás, ha már akkora a gyötrelem az emberi lélekben, hogy hirtelen megvilágosodik sok minden. De addig? Rabiga ezerrel és még több teher, majd ami jön..
Lélek-nyomor és majd a töréspont, majd káosz és romok...itt nyílik ki valami fény. És amit az ember magában megél, az lesz nagyobb szinten is. De adott számú ember kell, hogy induljon, ami kell és szükségszerű.
Jelenlegi, biztonságot nyújtó egyensúlyunk megbomlása mindig érdekes és izgalmas dolog.:)
Persze az első ilyeneknél az ember még félelemmel néz szembe ezekkel a dolgokkal, ám szép lassan kialakul egyfajta rutin.:)) Akkor már tudja, rosszabb nem lesz, csak jobb.
A legerősebb félelem mindig abból fakad, hogy elveszítünk valamit, ami most támpontot jelent életünkben. E helyzetben segít a jelenlét, vagyis az, ha az ember nem periodikusan személi a dolgokat, tudomásul veszi, a felszín változása csak látszólagos és cseppet sem félelmetes.
Fentebb írod:
"A kötelességeket addig monoton tettem, de amint semmi sem volt, már jelen sem voltam."
Ezt nem igazán értem. Jó, a külvilág dolgaival nem foglalkoztál. De, valahol máshol ott voltál, szóval valahol jelen voltál.:)
Értékörökítás:
Ha akár csak a fenti írást nézzük, az is arról, szól, hogy korunk nem a felébredésről szól. Ez a kimenekítés kora, vagyis annak a néhány léleknek a megmeneküléséről szól, akik még meghallják a hívó szót. A tanítás nekik szól.
Aztán jön a bumm és az újabb "aranykor" vagyis a dőzsölés.:)))) Változás mindenképp lesz, ha akarjuk, ha nem. Nem kell ehhez senkiben sem különösebb átalakulást provokálni, megtörténik az magától. Viszont abban segítségére lehet lenni a most jelenlévő lelkeknek, hogy az elmúlás előtti időszak és annak megélése könnyebb, sérülésmentesebb legyen.
Olyan ez, mint a Hospice Alapítvány munkája. A haldoklók utolsó időszakait, a haldoklás idejét igyekeznek megkönnyíteni, széppé tenni, a lelkeket felkészíteni a szép és méltó halálra, illetve arra, hogy ezzel semmi sem szűnik meg, csak átalakul.
Voltam valahol igen..a külvilág kívülmaradt és mintha saját belsőmet vettem volna burokként magamra. abban léteztem intenzíven 3 napon át....
Nagyon fontosnak tartom a haldoklók utolsó átlépés előtti időszakának segítését. illetőleg, ahogy látom, a maradókban is mennyi minden felmerül, tisztázatlan.
ahogy egy haldoklót kísérsz odaárta igen sok minden felnyílik előtted....
Nem tudom, én ezt valahogy úgy éltem/élem meg, hogy nem valahol voltam, hanem itt, csak egy másfajta, mélyebb valóságot éltem meg. Megnyíltak a valóság oly rétegei, amik máskor zártak. Erről szól a személyes pokolról c. írásom:
"Mindenkiben létezik egy személyes pokol. Ezt emlékek, élmények, megtapasztalások alkotják. Összetevői olyan emlék és élménytöredékek, melyek nem kerültek a feldolgozottság kategóriájába.
Amikor az ember teljesen kiéli ezt a „démonikus” természetet, nem marad más utána csak a nyugalom és a tisztaság. Ehhez úgymond el kell pusztítani magunkat, meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a valóság, szembe kell néznünk a lelki fájdalommal, ami a testi tűrőképességünk határát súrolja, órákon át önkéntelenül kell sírnunk… Erre kérve vagy kéretlenül lehetőséget adnak az életünk során fellépő krízisek. Melyből akad innovatív és destruktív jellegű is. Az innovatív kríziseket nekünk, személyesen van lehetőségünk előidézni, azáltal, hogy szembesítjük magunkat olyan kérdésekkel, melyektől félünk. Melyek ránk vonatkoznak, személyiségünkből fakadnak, de idáig megpróbáltuk őket tudatalattink legmélyebb zugaiba elrejteni. A destruktív jellegű kríziseket úgymond az élet hozza. De ez csak akkor következik be, ha mi önmagunkat nem szembesítjük saját félelmeinkkel.
Amikor túljutunk egy krízisen, a szellem kiürül, lesöpri magáról szennyeződéseit és felragyog az idáig látensen vegetáló lélek, eredeti fényében. Ebben a helyzetben nem marad más, csak a végtelen nyugalom, a közöny a világ dolgai iránt. Ebben az állapotban múlt és jövő elveszíti a jelentőségét. Csak a végtelen türelem létezik és megszűnik minden kötődés a személyek, események, tárgyak iránt. Nem számít, hogy mit értünk el, hogy mink van, mi van még hátra, mert minden csupán egy egybefüggő pillanat. Egy pillanat…, ami valami nem eviláginak az anyagi manifesztációja. Idő, amit egy szándék hívott életre. Momentum, mely itt a Földön ismeri a kezdetet és a véget, azonban eredeti természetében valójában végtelen.
Ha megérintjük ezt a pillanatot, maga a pillanat és saját önvalónk elveszítik személyességüket, és csupán egy állapottá válnak a kézzelfogható jelenségek helyett. Ez a lelkünk állapota. Ebben az állapotban már csak azért hajtunk végre tetteket, hogy játsszunk, hogy élvezzük a lét játékos könnyedségét.
Külső szemmel ilyenkor is átlagos személyeknek tűnünk, átlagos tettekkel, belül azonban nem cselekszünk, csak megmaradunk lélekben örökké fiatalnak, egyhelyben, mindig ugyanott, a tisztaságban."
Igen, a haldoklás valóban az egyik legfontosabb kérdés. A legtanácstalanabb az ember ebben a helyzetben. Tanácstalanságának fő tárgya pedig abban áll, hogy életet és halált egymást független, külön, eltérő állapotnak él meg.
Van, ahol ünneplik a halált. Máshol a gyászolók nehezebben veszik, mint az, akit valójában érint.:)
A személyes pokolról 850 oldalt írtam! :)
Szóval pontosan tudom, érzem, amiről beszéltek!
Nekem olyan volt, hogy visszafelé nézve fájdalmas, és kesrű, a jövő pedig sötét felhőbe burkolózott. Ott álltam a Novotel előtt, és körülöttem a világ pörgött- forgott, az élet ment tovább, csak én nem tudtam, hogy mi van velem... Akkor és ott valami mély zuhanás következett be!
És utána jött hirtelen az írás, a kapaszkodó! A szenvedéstörténetem! Azután elmerültem a sötét örvénylő tenger fenekére, és egyre csak süllyedtem az iszapba... mikor már azt hittem, ettől rosszabb nem lehet, és itt a vég, akkor megynílt az ég, és átszűrődött egy halvány kis fénysugár, melynek fényénél megpillantottam az elém tárt lépcsőt!
Tudtam, hogy lenn is maradhatok, de a fényt kihasználva elindulhatok felfelé! És minden lépcsőfokon ott volt a segítség, a kezek, melyek felém nyúltak...
Pedig Erzsi, látod, fél oldalba is bele lehet foglalni.:))) - na jó, ezt nem hagyhattam ki, remélem nem veszed fel!:)
Én is a leírt személyes pokol után kezdtem el újra írni, 4 év teljes írásmentesség után. Addig prózát nem is írtam, csak verset.
Úgy gondolom, hogy mindhárman ugyanarról beszélünk, mármint a személyes pokolra vonatkozólag. Azért szerintem jó, hogy erről tudunk beszélni közösen is, mint valami katasztrófatúlélő csoport tagjai.:DDD
Bele lehet, bele lehet, de nem elég képletes! :)
Az ember akkor döbben le igazán, ha ránéz egy ilyen emberre, mint Te és mint Kinga!
Egyikőtökön sem látszik, mi játszódik le belül!
De olyan jó, hogy hasonlókra találhatunk!
(ugye, milyen az ember? Jobban érzi magát, ha látja, h más is hasonló - mert akkor nincs egyedül! A fájdalmával, és a szenvedésével! - rájön, mind egyformák vagyunk se nem jobbak, se nem rosszabbak másoktól)
s még valami... egy nagyon kedves költőtársam írta, amikor "egy húron pendültünk" vers a versre írtunk :
Mindegy, merre megyünk, és a világnak melyik táján vagyunk, mert mindenütt megtaláljuk egymás lábnyomát!
Nem elég képletes? Nem értem. Egy írásnak képletesnek kell lennie?:)Szerintem a lényegre kell törekednie, minél egyértelműbben.
A tanítás akár egy szóban is összefoglalható, de legprecízebben csak szavak nélkül.
"ugye, milyen az ember? Jobban érzi magát, ha látja, h más is hasonló - mert akkor nincs egyedül! A fájdalmával, és a szenvedésével! - rájön, mind egyformák vagyunk se nem jobbak, se nem rosszabbak másoktól)" - igen, ezt teljesen így van. Így működik az ember. Hozzáteszem, nékem személy szerint már nem azért jó, mert tudom, nem vagyok egyedül. Ha egyedül lennék, már az sem zavarna, illetve sosem vagyunk egyedül, ez a lét tanulsága.:)
"Mindegy, merre megyünk, és a világnak melyik táján vagyunk, mert mindenütt megtaláljuk egymás lábnyomát!" - igen, ez is szép. Sokrétű kijelentés egyrészt, másrészt itt megint a fentibe ütközünk: sosem vagyunk egyedül. Mindenütt otthon érezhetjük magunkat, mert mindenütt mi vagyunk és otthon vagyunk.
Jah, azt kihagytam, hogy nekem miért jó!:DD
Szóval azért jó, mert jó ebben gyönyörködni.
:)
Szóval a képletest arra értettem, hogy nekem nem volt elég képletes, még az a sok sem fejezte ki, amit éreztem, és el akartam mondani! De az írás tutira jó gyógymód! - szóval viccnek szántam a "nem elég képletest" :)))))))))
(akkor én még a szenvedésem történetét csak 850 oldalban tudtam megfogalmazni! Ja 850 A4 esben)
Az írásnak valóban rövidnek, és lényegretörőnek kell lennie! Ja, és érthetőnek!
Azért kérdeztem, mert a "képletes" szót én úgy értelmezem, hogy szimbolikus. Ezért nem értettem, hogy a rövid írásnak miért kell képletesnek lennie.
Hopp! Megint egy új kép!:DDD
Úgy rémlik, mintha olvastam már valahol. ismerősnek hat, de a lényegen mit sem változtat. szépen megfogalmaztad és teljesen így van. most is tetszik :)
:)))))))) ebben az esetben a képletes szót én úgy értelmeztem, mintha egy filmet lejátszanánk... mert nem elég a zsó, mert nincs az a szó, ami kifejezné magát az ÉRZÉST!
szeretettel üdvözlök mindenkit, ma jelentkeztem be Hozzátok!
elküldtem ezt a cikket az unokatestvéremnek, s ő ezt válaszolta:
„A tömeg nem ítél, nem gondolkozik, nem szeret, nem próbál megérteni, hanem fél, őrjöng, bámul, meghódol.” – de mindenekfelett rombol.
Ez van most!
Vagy, ami még fontosabb: aki ebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölről kell kezdenie.
És ami még ennél is fontosabb: az embernek még sohasem volt annyira szüksége az isteni értelem fényének segítségére, mint most, amikor a dolgok megértését újból és elölről kell kezdenie.” – szól a végső konzekvencia.
Ezt nem akarják tudomásul venni, inkább egymást öljük!
Kedves Lim!
Szeretettel üdvözöllek/üdvözlünk itt és örülök, hogy olvastad a cikket és írtál hozzá.
Érezd jól nálunk magad, várjuk további meglátásaidat, hozzászólásaidat.
Szeretettel
Kinga
elnézést, fogalmam sincs, honnan jött ez a Lim, én Mária vagyok, ma jeletkeztem be az olvasókhoz
Ok, kedves Mária :)
szeretettel köszöntelek igazi, szép neveden is!
Szia Kedves Lim!:)
Én is üdvözöllek, örülök, hogy itt vagy!:)
A konzekvencia él, nagyon is.
Mint, ahogy arról valamelyik cikknél szó volt, az emberek nem akarnak látni, érteni, az isteni felé megnyílni stb. Erre csak nagyon keveseknek van bátorsága és abmíciója. Hisz fel kell adni hozzá mindazt, amiben és ahogy eddig éltek. A biztonság pedig alapvető fontosságú az ember számára. Segítség lehet az emberiségnek, ha az ébredésről minél többet hall. Nem szabad, hogy az ezzel kapcsolatos munka leüljön. És, akik még meghallják ezt a hívó szót, azok meghallják, aki nem, az nem.
Sokat mondom mostanában, de mit mondhatnék még:
Ilyen a kor természete.:(
Megjegyzés küldése