Szerintem a határok elmosódnak, nem lehet élesen elválasztani, hogy eddig nem az, de innen már az.
Ha más szemszögből nézzük, ha túllátunk korlátainkon, megállapíthatjuk, hogy minden az! A nem spiritualitás is az!
Az olyan emberek, akiket kizárólag az anyag, és a kézzel fogható dolgok érdekelnek, és elvetik a másik nézetét, hitét, nem tudják, hogy ők is így működnek. Szoktak álmodni, és hinni valamiben, még akkor is, ha nem vallják be, még önmaguk előtt sem.
Térjünk rá inkább arra, én hogyan éltem meg egyfajta változást, miután úgy éreztem, újjászülettem.
Nem tudom megfogalmazni, valójában mikor léptem a spiritualitás útjára, mert most visszatekintve talán mindig is azon jártam… Hm…
Gyermekkoromban sokszor ültem úgy, amit ma meditálásnak neveznék, és azon töprengtem, itt vagyok, vagy sem, ez valóság, vagy nem? Esetleg minden illúzió…
No, de aztán belekerültem a saját mókuskerekembe, amikor azt hittem, minden úgy van jól, úgy kell lennie, és nekem semmi közöm az egészhez.
Megpróbáltam anyagi javakat gyűjteni, mert nem volt más célom, követtem másokat, és az általuk jónak vélt célt. Amikor elértem, teljesen ledöbbentem, hogy miért nem elégít ki?
Miért?
Ekkor döbbentem rá arra is, hogy minden fejben dől el. Az egész bennem, belül játszódott le! Ráeszméltem, hogy mindent én magam vonzottam be saját magamnak, mégpedig a makacs hozzáállásommal, és a kitűzött értelmetlen cél kergetésével. Az út közben sok olyan dolog felőrlődött, ami pedig sokat jelent az emberi létezésben. Gondolok itt a szeretetre, az egymásra figyelésre, és a kapcsolatokra. Volt mellettem egy olyan mester, akinek a segítségével minden eget rengető érzést a végletekig át tudtam élni, a könyörülettől, a hálán át a gyűlöletig, bosszúvágyig. Minden szerepet eljátszhattam!
Utólag már csodálatos, de amíg benne topogtam, sokszor szenvedésnek, iszonyatos fájdalomnak éltem meg. Talán senki sem hinné el, mennyi, mennyi minden volt… Sajnáltam és sirattam magam! De közben teljesen biztos lettem abban, minden fejben dől el, bennem, legbelül, legmélyen. Képes lettem meghallani a hangot, mely vezet, és segít minden lépésemben. Előtte sokszor néztem szembe önmagammal, és kerestem, ki van odabenn. Bizony, nem találtam senkit, és akkor még nem felelt senki. A gondolataim fájdalmas múltat, és sötét jövőt vázoltak. A hétköznapok mókuskerekéből nem tudtam kilépni, - feladtam! Megkaptam a lehetőséget a távozásra. Amit akkor láttam a szememben, többé nem szeretném! Sötétet, mérget, haragot, fájdalmat, halált… Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű eltenni magam láb alól…
Még nem akartam menni, még élni akartam…
Fura, de nem a testemet sajnáltam, hanem azt, aki benne él, őt akartam megmenteni, hogy maradjon, mert úgy éreztem, még élnie kell!
Amikor felfedeztem a lépcsőt, ami elém tárult, és elindultam felfelé, nap, mint nap sorra kaptam a jeleket! Ekkor már meg tudtam különböztetni az ész és a szív hangját. Képes lettem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok! Tudtam, hogy nemcsak az a húskupac vagyok, akit a tükörben látok. És amikor felértem a lépcsőn a fényre, akkor a szemem is megváltozott! Ragyogott, mosolygott, megelégedett. Ezt a változást a környezetem is észrevette. Úgy éreztem, egy másik ember lettem, újjászülettem!
És valóban úgy volt! Nem külsőleg - kizárólag belsőleg!
Változott a szemszögem, és a hozzáállásom! Megszerettem a poklot, és enyém lett a mennyország. Ekkor megtapasztaltam azt is, hogy ez a két dolog bennem van, mélyen, legbelül, és attól függ, hogy, milyen szemmel nézem, hogyan állok hozzá!
Igen, sokakat egy nagy traumaként megélt pofon vezet erre az útra, de a spiritualitás nem visszalépés, mint azt a „normális” emberek gondolják ilyenkor, hanem előrelépés a szellemi megértés, fejlődés útján. Maga a csoda! Mi magunk is csoda vagyunk!
13 Hozzászólás:
Nagyon köszönöm az élményt, melyet írásod okozott! Mindig lelkesedéssel és érdeklődéssel fordulok az olyan beszámolók felé, amelyek arról szólnak, hogy valaki hogyan indult el a spiritualitás útján. Veled kapcsolatban is érdekel ez, bár minden kérdésre azért választ nem kaptam.:)
A vége felé felvetődött bennem az a kérdés, hogy ahogy írod: "a spiritualitás nem visszalépés, mint azt a „normális” emberek gondolják" - miért gondolják vajon ezt?
Tudtam, hogy benned felmerülnek kérdések! :)
/Szóval csípem, hogy olyan jó karmester vagy, és ahogyan vezényelsz! :)No, meg persze, még élvezed is! :)/
Azért gondolják azt, mert sokakat egy nagy trauma terel az útra, amikor a kívülállóknak képzeltek azt hiszik, hogy végső elkeseredésében lépett erre...
Tudod, én is voltam majdnem "normális ember", bár valahogy talán mindig hajlottam a természetfelettinek vélt dolgok felé, sőt, ha jobban belegondolok, mindig kerestem, kutattam, hittem is, de még nem tudtam.
Azután, amikor egyszer történt velem, ami megtörtént, akkor "láttam", hogy néznek rám a "normálisak". Láttam a szemükben, éreztem rajtuk, bennük, amikor csupán gondolatban megsimogatták a fejemet, és engedően annyit mondtak, jól van, ha nem tudsz mást, hát legyen, foglald el magad. (amíg még itt vagy)
Másik ember, aki véka alá sem rejtette, azt mondta nekem: "Na, te aztán jól belemásztál az ezotériába!" Én csodálkoztam a mondatán a legjobban...
Később többen jöttek felém, és "beismerő vallomást" tettek, sőt elismerték, hogy jó kiutat választottam, tényleg minden fejben dől el, és a hozzááláson múlik. (nem az anyagon)
Ezért sokan azt gondolják, a spiritualitás felé akkor fordul az ember, amikor már zuhan a gép...
De bizony, nem azért fordulunk oda, hanem talán csak akkor nézünk szembe magunkkal, és csak akkor vesszük észre igaz önvalónkat, ami tulajdonképpen a cél lenne itt a Földön. Tehát lehet, hogy egy hatalmas sokk, vagy trauma vezet ide sokakat, de végre képesek leszünk felismerni a hétköznapi csodákat, és anyagi léten túli fantasztikus világot.(kevés olyannal találkoztam, akit nem ez vitt rá, pontosabban csak egy emberrel eddig)
(Amíg az ember nem tapasztal meg bizonyos érzéseket, és nem kerül olyan élethelyzetbe, bizony könnyen néz le fennsőbbrendűen a másikra. Azt hiszi, ő kivétel ezalól, mert nem tudatos felé. Mert azt képzeli, Isten, és az angyalok csak mese, és csak az létezik, amit látunk, amit kézzel foghatóan be tudunk bizonyítani! De amikor a repülőgép zuhan, és a rajta ülők még élni akarnak, már nem kérdés senki számára, hogy létezik e Isten, azaz a hatalmas sokk, és a hirtelen döbbenet ráébreszt mindenkit.)
Ha nem maradtam a témánál, szólj, mert hajlamos vagyok elkalandozni! :)
Erzsikém!
Annyira hozzá akartam szólni a beszélgetésetekhez, hogy az egész el is illant.
Most csak beírom a Wordbe!
1962-ben születtem.
Azért érdekes, mert az bizony még a szocializmus volt a javában.
Édesapám hajdúdorogi görög katolikus kántor volt, édesanyám hajdúnánási kálvinista, aki soha nem gyakorolta a hitét.
Egész gyermekkorom áthatották a görög liturgiák, s különösen húsvét és karácsony idején.
Mégsem voltunk hívők, csak édesapám.
Miután először történelem-orosz szakra jártam az egyetemre, volt egy gyönyörű pravoszláv pászkám (húsvétom) Zagorszkban is.
A családunkban majdnem mindenki vegyész volt. Az én alapszakmám is általános vegyész, amit egyetlen napig sem űztem.
Ezzel együtt járt az ateizmus is.
Így peregtek az évek.
2001-ben már javában tanítottuk a Bibliát történelemből, magyarból, s én lettem az etikatanár is.
Gondoltam, eljárok egy évig templomba, s a legalapvetőbb történeteket majd megtanulom.
Itt történt velem valami. Nem azonnal. Olyan két hónap után. Másként szemléltem a dolgokat.
Olyannyira, hogy beiratkoztam a teológiára is. Édesapám már nem élt, édesanyám pedig nagyon kiakadt, mert a római katolikusokhoz. A lehető legrosszabb véleménnyel volt róluk. Azért ide, mert közben néhány más diplomát is szereztem, s az utolsót már pénzért, de itt ingyenes volt a képzés. Egy évet színjelessel el is végeztem. Aztán rádöbbentem, hogy nem akarok ahhoz áttérni, hogy hitoktató is legyek. Ott hagytam. Megbántam, de közben édesanyám daganatos beteg lett, s mire eltávozott, már tudtam, nincs ennyivel vége az életnek. Így hiszem ma is, hogy ezért jött akkor egy késztetés. Nekem ez ma is megnyugvás.
Hiszem azt is, hogy mindegy, alaki buddhista-e vagy bármilyen hiten van, a lényeg maga az, hogy spirituálisan a szív, a lélek szándékait kövesse ezen a Földön, hogy elinduljon.
Szeretettel: Ditta
Drága Ditta!
Dettó!
Azaz én is 62 októberi vagyok, és görög katólikus! Gyermekkoromban jártam templomba, de amikor 17 lettem, többé már nem.
Köszönöm a csodálatos történetedet!
És igaz, amit a végén írtál! Mindegy, hogy miben hiszünk, ha a spirituálisan a szív, a lélek szándékait követi ezen a Földön. :)))))
Csatlakozom, egyetértek.:)
Annyit kekeckedni valóm van, hogy vannak hitek, melyekben olyan, hogy "lélek" nem létezik.:)
Pl. a buddhizmusban sincs olyan, hogy lélek.
Így kérdés, hogy mit értünk lélek dolgai alatt.:)
De egyébként
Om, Aum, Amen stb.:)
Még azt hozzáteszem, hogy szeretem Erzsi, ha eltérsz a témától, akkor mindig újabb szempontok és kérdésfelvetések kerülnek elő, ez jó.:)
És egyébként, ahogy valamelyik kommentnél írtam korábban, valójában csak egy téma van és azt közelítjük meg sok-sok nézőpontból.
Balázs!
Ez nagyon jó!
Tulajdonképpen én is érzem, mint írtam, hogy csak egy téma van, sőt azt hiszem, mindig ugyanarról írok, én csodálkozom a legjobban, ha valaki mást lát benne! :)
Ez pedig nagyon aranyos! :)
Om, Aum, Amen...
Természetes, hogy más mást lát benne. Attól függ "milyen szinten áll", bár az ilyen szintezéses szövegeket nem kedvelem.
Az meg jó, hogy, ha te nem látsz több témát. Minél több közöset fedezel fel a dolgokban, minél inkább az egy felé haladsz, annál közelebb vagy a lényeghez.
Wauw!
Köszönöm ezt a szemszöget!De jó ez az alma, amit körbejárunk!
(a szintezést én sem sztem, dehát az ember már csak ilyen, mindent igyekszik megfogalmazni, és elhelyzeni vhová! :) )
Az még hagyján lenne, de most, hogy fogalmazzunk másként? Az emberek fejlettségileg eltérő szinten állnak, akárhogy szépítjük ezt.
Ez igaz!
Éppen a minap beszélgettem egy emberrel, akinek feltett szándéka, hogy megmentse az emberiséget, és hogy egy szintre hozza őket, hogy felemelkedhessünk!
Komolyan mondom, iszonyú jót nevettem!
- Egy szintre? SOHA!soha senki sem fogja ezt kívülről megoldani, mert ezek saját, legbenső dolgok! Az emberek ilyenek, ezek vagyunk, itt a Földön sosem leszünk egy hullámhosszon, és egy szinten!
- De ki akarja, hogy minden összedőljön, és újból tízmillió évekig lebegjünk az óceánban amőbaként?
- Ugyan, hiszen fantasztikus játék az egész! De jóóóóóóó lehet amőbának lenni! Eszméletlen!
Kicsit ferdén nézett rám, hogy ezen nevetek, és imádnék újból amőba lenni! De komolyan, mekkora már!
Ez a földi lét rendje... egyébként meg, valahogy valahol úgy érzem, ha minden összeomlik is anyagi szinten, a megszerzett "tudás" nem vész el, benne marad a levegőbe, a sejtjeinkben, az energiánkban, a köztudtaban, tehát, ha össze is dől minden, már sokkal tudatosabb amőbaként kezdhetjük újra!
Húúúúúú, de frankó ez a szimfónia!
Hát el is hiszem, hogy jót nevettél!:)
Ennek az amóbás evolúciós elgondolásnak már jelentősen több cáfolata van, mint mellette szóló érv. Vagyis csekély a valószínűsége a nagy bummnak meg az amőbás témának.
Az anyagi lét pusztulásától meg nem kell félni, lesz másik, van, akinek anyagi szinten folytatódik, van, akinek finomabb szinten.
Semmilyen információ nem vész el, az kétségtelen!
Igen... és mindegy, hogyan, fantasztikus!
Megjegyzés küldése