Van, aki csak belepillant, mások hosszú percekig időznek előtte, de mit is látnak?
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.
És most a rendes tükrökről beszéltem, amelyek rögzítenek, de nem értékelnek...
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.
A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.
„Ha meghalsz, közel vagy az élethez.” - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.
A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.
„Ha meghalsz, közel vagy az élethez.” - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.
Most ebben az Adventben talán felismerhetjük mi is, hogy az igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban egykori gátlásainkat, mert csak azt oszthatjuk meg magunkból, amit mi is ismerünk, elfogadunk és kifejlesztünk. Kockázatos vállalkozás ez! Le kell lepleznünk önillúzióinkat, szét kell rombolnunk magunkban minden olyan dolgot, amit az élet útján való rohanás közben rakódott és kérgesült ránk.
Ennek a folyamatnak az ajándéka azonban a belső otthonunk, a nyugalmunk és tisztaságunk megtalálása.
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...
7 Hozzászólás:
E sorokban az egyik legfontosabb tanítást fogalmazod meg:
"A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat."
"...az igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban egykori gátlásainkat, mert csak azt oszthatjuk meg magunkból, amit mi is ismerünk, elfogadunk és kifejlesztünk."
- ha új életet akarunk le kell bontanunk téves nézeteinket.
- ha új világot akarunk le kell bontani a jelenlegi építőköveti.
Mindkettőhöz az legalázatosabb őszinteségre van szükség.
Az ember pedig általában csak addig szeret őszinte lenni, amíg el nem éri azt a határt, amikor már nem csapná be önmagát.
igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban
az eltemetés talán nem a legjobb megoldás...a gátlások és félelmek feloldására van inkább szükség, mert az eltemetett cucc épp olyan blokkot okoz maradásával. ott van, csak ráhánytunk ezt azt. szeressük, emeljük fel, fájjon, bontsuk ki, váltsuk meg magunkban és engedjük szabadon. helyébe ennek öröme lép majd, hogy megtettük....bocsánat, amúgy teljesen értem és a mondat második felével is tökéletesen tudok azonosulni
önbecsapás: amíg igaz és hű maradsz önmagadhoz, élteted valójában önmagad
a hazugság magaalá gyűr, elveszted azt ami valójában lehetnél, önmagad bábjává válsz
igaz és hű és éld is meg, és ha megéled ez is igazi öröm, kincs, és ez is emel, ad valamit neked...
Kinga, igazad van!
Az eltemetés sem jó, ugyanakkor önmagunk megismerése egy életre szóló kaland, és az igazából csak nagyon keveseknek sikerül...
Törekszünk :)
Szerintem itt az eltemetést nem szoros értelemben kell venni. Azt fejezi ki, amiről Kinga írt.
Az "eltemetendővel" dolgunk, fel kell azt oldani. Én így értelemez és máris helyes a definíció.:)
:))))))))))
Nem véletlen ébredés után írtam, egy-két szó vagy toldalék hiányzik, de szerintem érthető.:)
Megjegyzés küldése