Fotó: Barti Magdolna
Minden lény szenved, ezt próbálom most megérteni és nagyon leegyszerűsítve kifejteni.
Szenvedek. Szenvedek attól, hogy az életemet úgy alakítom, ahogy gondolom, hogy szerintem jó lehet. Biztos vagyok benne, hogy a célom, amit el akarok érni, nekem a legjobb, és nagyon szenvedek attól, hogyha nem sikerül megvalósítani azt. Vegyünk konkrétabb példát: ha valaki „konkrét formával”, tűzoltó, híresség stb. (ez mindegy ebből a szempontból), akar rendelkezni az szenvedést okoz neki, mert õ esetleg nem az. Van egy elképzelése a híresség személyéről és ehhez görcsösen ragaszkodik. Amikor mégis eléri, esetleg rájön, hogy milyen más is a valós helyzet ahhoz a képhez képest, amit elképzelt, a rózsaszín lufi kipukkad és ottmarad tátogva, hogy ez nem is olyan, és nem is így képzelte. Vagy az is előfordulhat, hogy mivel sikerült elérnie ezt a dolgot, már nem érdekes számára, új dolog után néz, amit szerinte el kell érni és akkor megint szenved.
Azt gondolom, hogy lehetnek az embernek céljai, sőt, csak az ne egy konkrét formának a megragadásában nyilvánuljon meg, hanem a tetteiben, de itt se legyen görcsös ragaszkodás. A hírességes példára visszatérve: a valaki tegyen, cselekedjen helyesen és ezzel eléri a hírességet aminek még akár örülhet is, mert mit tudom én, több sütit ehet a rendezvényeken, de ha ez az állapot elmúlik akkor is „csak” a helyes módon tegyen továbbra is, ne azon keseregjen, hogy valami elmúlt, és így jöhetnek más jobb dolgok is.
Azt hiszem, az a kulcs a dologban, hogy az „ember egy konkrét formával akar rendelkezni”, ez okozza a szenvedést számára.
Tehát az ember önmaga miatt szenved, magam miatt szenvedek. Saját magamnak okozok szenvedést. Szenvedek az énem miatt. Attól, hogy többet gondolok, mint ami van, ami vagyok valójában. Hiszen milyen dolgok is történhetnek velem. Jók és rosszak? Jók? Mi az, hogy jó, miért jó? Mert én azt gondolom, úgy érzem. Például, jó a vanília fagylalt. Szeretem a vanília fagyit. A kedvencem. Veszek magamnak egy adagot. Nagyon finom, élvezem az ízét. Azonban, ha ez az adag már a századik lenne, nem biztos, hogy ugyanúgy értékelném. Sõt, lehet, hogy utálnám. De miért? A fagylalt ugyanolyan, mint az elején, és én szeretem. Miért nem hiszem már, hogy olyan jó? Azért, mert változott a hozzáállásom, a gondolkodásom, és lehet, hogy azt, ami előzőleg a kedvencem volt, most már utálom. Így akkor milyen a vaníliafagylalt? Jó vagy rossz?
Ez a kettősség az elmémben létezik. Erre kell ráébrednem. De valóban kell-e?
Minden, amit tapasztalok önmagamon keresztül látom. Úgy, ahogy a hangulatom engedi, hogy lássam. Ezt kellene észrevennem, ahhoz, hogy túl tudjak lépni magamon, és ez által elindulhassak a szenvedés, a szenvedésem megszüntetésének irányába.
A fenti gondolatmenetemmel a szenvedést és a szenvedés okát próbálom megérteni. Az elmémben lévő dolgok, gondolatok, érzések okozzák a szenvedésemet és ezeket én „gyártom”.
Ha ez így van, akkor megtehetem, hogy nem „gyártok” tovább ilyen szenvedést okozó dolgot, gondolatokat, hiszen szenvedek tőlük és ráadásul emiatt még mások is szenvedhetnek. Mert például bűntudatom van, amiatt, hogy azt gondolom: rossz szülő vagyok, egyre inkább ez jár a fejemben, ezért elkezdek inni, mert az egy ideig kikapcsolja ezeket a gondolatokat. Ettől viszont, már a családom is szenved, mert agresszív, kötekedő leszek ilyenkor. Tehát, saját magam okozok magamnak szenvedést, az által, hogy egyfolytában rágódom és önző módon másoknak is szenvedést okozok. Ezek alapján „csak” annyi a dolgom, hogy ne görcsöljek ilyen gondolatokon, hanem tegyek, cselekedjek helyesen. Ne azon rágódjak, hogy milyen rossz szülő vagyok, hanem tegyek meg mindent, azért, hogy ne ez legyen (például, figyeljek jobban oda a gyerekre).
Ha ezt sikerül elérnem, akkor meg ne veregessem egyfolytában a vállamat, hogy milyen ügyes vagyok, milyen jó szülő lettem, mert akkor visszaesek a kiindulóponthoz, megint magammal foglakozom, az én-nel. Egyszerűen tegyem amit kell és ennyi.
Jó lenne mindig teljesen ott lenni a cselekedeteimben, és érzelmektől kevésbé befolyásolva cselekedni. Tökéletesen jelen lenni, az érzelmekhez, amik esetleg megjelenhetnek, vagy a gondolatokhoz, amik előjöhetnek, nem ragaszkodni, hagyni őket elmenni. Nem beléjük kapaszkodni. Azonban, azt gondolom, hogy nem szabad erőszakkal akarni azt se, hogy ne jelenjenek meg vagy azt, hogy minél hamarabb távozzanak, mert ebből megint csak görcsölés lehet. Hagyni kell, hogy csak úgy természetesen működjenek a dolgok.
17 Hozzászólás:
"Tehát az ember önmaga miatt szenved...
Hagyni kell, hogy csak úgy természetesen működjenek a dolgok."
ezt a két mondatot szeretném kiemelni, ha szabad.
Igen én állítom fel a korlátokat, keretek közé szorítom magam, akár adott hiedelemrendszerem miatt (hoztam, tanultam..)Ha belátjuk, adott helyzetben mégis van döntési lehetőségem, meghatározom miért vagyok adott szituációban benne, jó e nekem vagy sem, kilépek e onnan vagy sem, változhatnak a dolgok. Én irányítom, mert úgy jó nekem.
Reális célok miért ne lehetnének, akár kis léptekben.
A teremtés emberi léptékben is működik. Elképzeled, a képzelet tárgyát elengeded, és ha jól működnek a dolgok, meg is valósul. Kérni, teremteni tudni kell :)
A természetes működés kulcsa te magad vagy. A ható és cselekvő megtestesült létező :)
Azt hiszem, ebben teljesen egyetértünk. Azonban, míg az ember nem ismeri fel, hogy ő teremti a dolgokat, hogyan teremthetne tudatosan? A szenvedés pedig, szerintem, a leginkább jelenlévő dolog az életünkben, ez fáj nekünk a legjobban és ha ennek a kérdését megoldjuk, az már legalább fél siker. :)
Véleményem szerint a szenvedés tudatosítása és elfogadása valamint kezelése, és az elmúlás elfogadása, helyes megélése a két legnehezebb feladat és tulajdonképpeni cél az életünkben.
De majd bővebben is kifejtem, hogy mik jutottak eszembe a fenti írással kapcsolatban, most inkább a kommentekhez reagáltam.:)
Ó, ez igazán érdekes megközelítés. Szenvedtem és györtődtem eleget, játszmáztam és akartam és kapaszkodtam és aztán kapaszkodóm sem volt...és valahogy minden szépen átalakult és egyáltalán nem vélem úgy most, hogy szenvednék, bár cseppet sem könnyebb a "játék", de a figyelmem arra irányul, hogy mi a szép és az örvendetes és ebben is találom magam meg főként. Jó dolgok történnek velem, ha meg valami nehéz, elfogadom annak és igyekszem nem görcsölni, csak mondom, lazíts :)...vagy sodródok kicsit. Van h fáj ez meg az....no de ez sem állandó, így várom a változást.
A felismerés és az h belátod, képes vagy változtatni igazi gyógyír lehet :)
A szembesülésben sok megoldás rejlik.
Valahogy nem szenvedek. Csupán boldog vagyok és megélem ami jön. Pedig semmi sem könnyebb, talán a hozzáállásom változott meg. Jóban vagyok magammal:)) asszem. Ja és igyekezettel tanulok , ha vki mutat valami jót nekem. Figyelemmel vagyok én a konok és makacs, belátni igyekezek. Nyitok folyton és nem baj ha valami bezárul....
Egy leányzó mondta nekem és azóta bennem van..." a dolgokat széppé lehet nézni"
Ez nagyon jó, mert igaz. Működik.
Tudatosítsd most azt, hogy boldog vagy, találj valami igazán alkalmasat erre, és azt érezd át, teljes valóddal. Ez a "feeling" :)) legyen meg.
Szenvedni azt igen remekül tudunk már, na és boldognak lenni, annyiból ami rendelkezésünkre áll? Ez a nagy varázslat és hiszem h megy :)
Teljesen úgy van, ahogy fentebbi kommentjeidben írod Kinga. Ugyanakkor a szenvedés állandóan lesben áll ebben a létformában, bármikor vissza lehet esni. És ezen kívül elkerülhetetlen, mégha a megélése mást is hoz.
A szenvedéseimből tanultam a legtöbbet és volt rendesen ésnem mondom h nem lesz. És mégsem baj, nem bánom, csupán ezt mondom. Tudok örülni épp emiatt a szépnek, értékelem. mozzanat ami jó nekem, igen sokat adhat...és sokat a szenvedés, ha átfutott már rajtam.
:)
Sok fájdalom volt már. sok és látok bőven...
Ez a lesben álló szenvedés nem tetszik nekem! És a bármikor vissza lehet esni sem!
(bár bevallom, megtörténik mindig, amikor azt hiszem, boldogan ringatózom a legtutibb létezés hintaágyában, akkor lerohan egy ilyen vers, mint a Szamszára :)))))))))
"Ez a lesben álló szenvedés nem tetszik nekem! És a bármikor vissza lehet esni sem!"
Hát senki sem kérdezi tőlünk, hogy tetszik-e vagy sem. Csak van, mint, ahogy az élet is.:)
Szerintem is, a szenvedés és az elmúlás elfogadása a legnehezebb feladat az életünkben és elérése cél lehetne.
Az, hogy életünket éppen nem szenvedésnek éljük meg, hanem csupa pozitív dolognak az akár jó is lehet, de lehet önámítás is. Kevés olyan emberrel találkoztam, akik igazán megvalósították a boldogságot, bár kérdés, hogy ki, mit ért boldogságon. Ha beéri annyival, ami van neki és ettől boldog, szerintem nagyon jó, de lehet, hogy itt kéne kezdődnie az egésznek. Persze, nem ismerlek, Kinga, ezért nem is tudhatom, hogy Te milyen vagy és hogy éled az életedet.
Azt is gondolom, hogy ez a szenvedés nem leselkedik valamelyik sarkon, hanem állandóan minket kísér valamelyik oldalunkon, csak lehet, hogy éppen nem arra fordítjuk a fejünket, hanem a másik irányba.
Kedves Magdolna!
Valóban nehéz feladat, de nem a legnehezebb, mert talán csak mi hisszük annak! (mármint nehéz feladatnak)
azt hisszük, elmével, az eszünkkel minden turalhatunk, hogy különbek vagyunk, mások vagyunk, megpróbálunk egyedül győzni, elválni, elkülönülni, és a végén rá kell jönnünk, h EGYek vagyunk, és csak együtt sikerülhet bármi.
A szenvedésről még annyit, hogy azt kell elfogadni, ami van, és megelégedni, hálát érezni, de őszintén, legbelül, legmélyen! Akkor még több jön! Semmi sincs véletlen, és a helyzetünk, a körülményeink bizony tőlünk (is) függenek!
Ilyenkor csak arra kell gondolni, hogy egy állat sem siránkozik azon, h ő csak egy vidra, vagy giliszta, vagy varacskos disznó! Nézzük csak meg, milyen boldogan fetrengenek a sárban a kis disznók! ÉLVEZIK! Felhőtlenül boldogok abban a szerepben, amit kaptamók, és még csak eszöóükbe sem jut, hogy jobb lenne színes pillangónak, vagy énekes madárnak lenni!
Egyikük sem feszül meg a létezésért! Tőlük kellene tanulnunk a boldogságot! És nem holnap, vagy majd, hanem most! Ebben a pillanatban kell annak örülni, ami van, hogy élünk, hogy süt a nap, hogy megfagyott a víz a járdán, ropog a hó, vagy éppen sár van! Ha fáj vmi, azért van, m makacskodunk!
felteszek egy kis történetet, csak egyben nem ment el...
Kedves Böbe!
Elképzelhető, hogy csak nekem vagy nekünk nehéz feladat, de mivel én csak énként tudom nézni a dolgokat, így nem is nyilatkozhatok másként.
Nem tudom, én nem hiszem, hogy elmével, ésszel (bár lehet, hogy én nem ugyanazt értem alattuk, amit Te) uralhatom a dolgokat és azt sem, hogy különb, más lennék.
Hogy egyek vagyunk ez lehetséges. A kérdés viszont itt is felmerül bennem, hogy mit jelent az, hogy mindenki egy? Te el tudod mondani? Mit jelent az, hogy csak együtt sikerülhet bármi?
Azt kell elfogadni ami van és hálát kell érezni? Kell? Bármit is kell egyáltalán?
Abban egyetértünk, hogy a most-tal kell törődni. Hiszen csak az itt és a most létezik.
Ha valami fáj és ennek az oka a mi makacskodásunk, akkor ezek szerint mi teremtjük magunknak a fájdalmat. Hogyan tanulhatnánk egy állattól a boldogságot, hiszen mindegyik "csak" a saját boldogságát tudja elmondani nekünk. Azt hiszem, esetleg belátással találhatjuk meg a sajátunkat.
Ne vedd kérlek bántásnak a válaszomat. Kíváncsi vagyok a gondolataidra és arra, hogy Te hogyan látod ezeket a dolgokat.
Magdi
Magdi!
Én is erre gondoltam, max. a megfogalmazás nem volt ennyire egyértelmű, illetve próbáltam humorosabbra fogni:
"Azt is gondolom, hogy ez a szenvedés nem leselkedik valamelyik sarkon, hanem állandóan minket kísér valamelyik oldalunkon, csak lehet, hogy éppen nem arra fordítjuk a fejünket, hanem a másik irányba. "
Egyébként ez nagyon szép megfogalmazás, sokkal szebb, mint az enyém!:)
Erzsi kommentjéhez:
Ezt írtad:
"Ilyenkor csak arra kell gondolni, hogy egy állat sem siránkozik azon, h ő csak egy vidra, vagy giliszta, vagy varacskos disznó! Nézzük csak meg, milyen boldogan fetrengenek a sárban a kis disznók! ÉLVEZIK! Felhőtlenül boldogok abban a szerepben, amit kaptamók, és még csak eszöóükbe sem jut, hogy jobb lenne színes pillangónak, vagy énekes madárnak lenni!
Egyikük sem feszül meg a létezésért! Tőlük kellene tanulnunk a boldogságot!"
Ezzel egyetértek. Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy az állatok nem is rendelkeznek oly mértékű tudatossággal, mint az ember.
Kedves Magdi!
Az igaz, h én én vagyok, Te meg te, és mindenki a saját szemszögéből tekint a világra, és csak a megszerzett tapasztalatain keresztül tud reagálni!
Persze, h nem vagyunk sem különbek, sem másabbak, (csak azt hittük régebben) , sokan felébredtünk már ebből az elkülönültség álomból! Már tudjuk, mi a fontos, és mit kellene tennünk!
Az elmével uralást azt bizony nehéz elmondanom szavakkal, pedig én aztán már tudom, mit jelent, hiszen egészen 3 évvel ezelőttig mindet úgy tettem... Sosem hallgattam a szívemre, és nem is tudtam, azt hogyan kell!Az EGY-séget tökéletesen át tudom élni! Ha egy tengernek, vagy egy homoktengernek képzelem az egész emberiséget, és persze beleértve az egész létezést, akkor fantasztikusan érzem a rezgést, beleélem magam pl. a halacskák úszkálásába is, érzem, h ott vagyok, h én is ők vagyunk! együtt lebegünk, rezgünk... ezt nem tom megfogalmazni szavakkal, ÉRZEM. Hát egy vízcsepp, v egy homokszem mondhatja azt, h ő nem egy a tengerrel?
A kell - ről: Semmit sem kell! Igaz, csak mindig rosszul fogalmazok! Meg aztán a szevak némi mögöttes jelentése miatt néha nehéz kifejezni!
Ez lenne a lényeg, h semmit sem kell, csak érdemes úgy elfogadni, ahogyan van!
Persze, h az állatok nem rendelkeznek olyan tudatossággal, m az ember, de valljuk be, az embernek sokszor nagyon nagy akadályt is jelent ez a bizonyos tudás!(amivel képes eltenni magát, és az egész életet a Föld felszínéről)
És bizony, a fájdalmat mi teremtjük magunknak, ezt is tudom, saját tapasztalatból!
Magdi válaszához:
Ezt írtad:
"Hogyan tanulhatnánk egy állattól a boldogságot, hiszen mindegyik "csak" a saját boldogságát tudja elmondani nekünk."
Tanulni nem csak abból lehet, amit valaki elmond. Azáltal is, ha megfigyeled a viselkedését, ergo példát ad.
Egyébként nagyon élvezem a beszélgetéseteket, sokminden van benne, örülök!:)
Megjegyzés küldése