A szeretetlen emberről

Egyértelmű, hogy egy idő után mindenkinek elege lesz a szeretetből, ha abból sose kap. Meg lehet azt is unni bőségesen. Önmagukból a másik felé néha kitekintve, gyakran csak annyit veszünk észre, hogy valaki undok, bosszantó, konok és a jó szóra nem hallgat. Terjedelmes mennyiségben rendelkezünk jelzőkkel az effajta viselkedés jellemzésére. Szeretnénk, hogy szeressen, mindennél jobban akarjuk helyette. Amikor pedig törekvésünk nem éri el célját, sorsára hagyjuk, hisz az biztos többet tud vele kezdeni, mint mi. Így esik meg néha, hogy a szeretetlen embert leírják. Ám ez így a nyugodt lelkiismerethez bár elégséges lehet, önmagában mégiscsak igen kevés! Senki sem attól lett ugyanis fagyos, mert fagyosnak lenni szeret. Azzá lett! 

Szeress másokat, szeresd magadat stb. – nincs ennél idegesítőbb frázis egy olyan ember számára, akit nem szerettek. A szeretetlen embernek ebből már elege van. Kiadta és feladta már magát. Visszacsatolás nélkül. Neki már a hegyi beszédek nem segítenek, sőt, nem is akarja, hogy segítsenek. Nem bölcsességre, inkább megértésre vágyik.

Az ilyen embert egyszerűen csak szeretni kell és törődni vele. Akkor lehet, hogy egyszer még magára talál, felismeri eredeti helyzetét. Ám vigyázat! A szeretetlenség a legsúlyosabb betegség. Semmi garancia nincs arra, hogy egy-egy elburjánzott állapot visszafordítható. A sokáig nem szeretett ember egy idő után teljesen képtelenné válik a szeretet elfogadására, a szeretetteljes közeledés impulzusainak fogadására. A szeretetlenségben fokozatosan leépül a tudat, elborul az elme, a valóságérzékelés eltorzul. Az ember eredeti, szeretetteljes természetével elveszíti kapcsolatát. Az ego kitör, előretolakszik, figyelmet követel, szerepelni kíván minden körülmények között. Csak magára figyel.

A modern világban a szeretetlen ember tömegcikké vált. Futószalagon gyártja a rendszer és a társadalom az ilyet. Persze, az egoizmus kedvez a piacnak. Az egoista ember fogyaszt, kompenzálni igyekszik. Pótcselekvésekbe temetkezik és ezt mindennél jogosabbnak tartja.

A helyzetet csak egyféle módon lehet kezelni: az itt és mostban. A szeretetlen és egoista emberen nem segítenek a Védák bölcs slókái, a Tao Te King aforizmái vagy a Biblia bűnbánatra szólító versei. Neki krízisintervencióra van szüksége, vagyis a krízis ellen ható azonnali beavatkozásra, kezelésre. Szerencsés eset, ha ez a beavatkozás a kiváltó okokra is fényt derít, de kulcsa mégiscsak az azonnaliság. Eszköze ebben az időszakban pedig már nem kifejezetten, a klasszikus értelemben vett szeretet, hanem a minden pillanatban rendelkezésre állni képes megértés. Persze a megértést is a másik iránt érzett szeretet generálja, azonban nem egy jobbító szándékú szeretetről van itt szó. A megértés a helyzeten nem akar változtatni, tanítani sem kíván, elsősorban pusztán elfogad és hagyja, hogy az elfogadás hatására a szeretetlen emberben fogalmazódjon meg helyzete megváltásának igénye. Tudomásul veszi, hogy megváltani magát mindenki csak önmaga képes. A megértés kerül minden erőszakot. Nemcsak fizikait, de verbálisat és mentálisat is. Levet minden ideológiát és -izmust. A megértő emberben még gondolati szinten sem fogalmazódik meg erőszak, erőszak pedig minden olyan indíttatás, mely a másik ember szándékával nem egyező, annak valamilyen formában ellent mond és ellenállni próbál, vagyis amit a másik ember nem kért. A megértő ember elcsendesül, figyel, befogad. Feladja magát és időszakosan lelkének teherbírását kölcsönadja a másiknak.

A megértésnek állandóan készenlétben kell állnia. Ez nem jelent mást, mint, hogy az individuum engedi magát átitatni az Egyetemes megértéssel, úgy, hogy azt képes továbbsugározni is. Ez a megértés ugyanis nem pusztán önmagából fakad és nem ér véget önmagában. Ilyet az elme nem képes generálni, és elvész, ha az individuum nem médium, vagyis nem engedi magán át és magából továbbsugározni. A megértés derékszöget alkot Isten és ember, ember és ember között a létezés ebben e dimenziójában. Fentről alászáll az emberbe, belőle pedig tovább sugárzik horizontálisan.

Ezt a kapcsolatot meg lehet tapasztalni időszakosan is, de lényege, hogy állandóvá, vagyis létállapottá váljon.

A világtörténetben minden kornak megvolt a maga jellemző lelki gyakorlata. Az egyes gyakorlatokat következetlenül alkalmazni nem lehet, sőt alkalmazásuk a nem megfelelő korban veszélyessé is válhat. Vannak azonban univerzális, minden korban alkalmazható gyakorlatok is. A megértőt veszély nem fenyegeti. Megértése olyan gyakorlat, mely által megtanul figyelni, vagyis képessé válik elhelyezni magát a létben, illetve környezete ingereire érzékenyen és hatékonyan reagálni. Ugyanis a megértő ember, miközben kifelé figyel, egyre beljebb utazik önmagában is. Megértése pedig, végül kiterjed az egész univerzumra. Így az egyén és a minden közti különbséget felszámolja. Teszi ezt úgy, hogy beazonosít mindent, ami nem ő és megél mindent, ami ő.

Végezetül pedig vegyük tudomásul, hogy nem mindenki megértő és nem mindenki képes a szeret elfogadására! Ha valaki képtelen a megértésre, vagy a szeretet befogadására, nincs más hátra: ezt is értsük meg! Önmagánál jobban senki sem tudja, hogy mire van szüksége. A szeretetlen ember keresi önmagát és az önmagát kereső embernél nincs veszélyesebb. Ő még nem tudja: ahhoz, hogy magára leljen, nem szükséges keresnie. Az önmagát kereső ember kereste identitását az eretneküldözésben, a boszorkányégetésben, az atombombában, a világháborúkban, az ideológiai harcokban, a konferenciatermekben és hivatalokban folyó globális érték- és érdekütköztetésekben. E mellett pedig sosem volt jelen, a valóságban, miben ő maga elkerülhetetlenül megmutatkozik.

Címkék: Állandó szerzők cikkei, szeretlenség, Szinay Balázs